Császár Péter vezette jobbágyfelkelés

Fellázadnak a parasztvármegyék

Magyar jobbágy

A török veszély miatt fegyverben tartott és az Erdélyre is figyelő zsoldos katonaság hosszú ideig állomásozott Abaújban és a szomszédos megyékben. A királyi kincstár állandó pénztelenséggel küzdött, rendszertelenül vagy egyáltalán nem fizette a katonákat, akik a falvak népén élősködtek. Raboltak, fosztogattak, erőszakoskodtak. A török miatt a nép fegyvert tarthatott, s igyekezett megszervezni önvédelmét. Ezt a szervezetet nevezték parasztvármegyének. A falvak jobbágyai hadnagyokat, kapitányokat, a kisebb egységek élére tizedeseket választottak, és első fokon ítélkezhettek fosztogatóik ellen.

A parasztvármegyék legjelentősebb megmozdulása is a zsoldos katonák visszaélései miatt bontakozott ki. A lázadás fő bázisát a felső-Tisza-vidéki helységek népessége alkotta, de kapcsolódott hozzá a Sajó-, a Bódva-, a Hernád-völgyi és a csereháti falvak jobbágy lakossága is. Az egymással kapcsolatot tartó települések felfegyverkezett népe először Garadnán gyülekezett, de a falu kicsinek bizonyult a több ezerre duzzadt tömeg befogadására, így tovább vonultak Göncre, ahol többnapos gyűlésük 1631. augusztus 15-én kezdődött.

A parasztvármegye kereteit fenntartva egységüket azzal is kifejezték, hogy megalakították a kapitányok tanácsát. Főkapitánynak Császár Péter bükkaranyosi bírót választották meg. Rangban utána a gagyvendégi Nagy Ambrus következett. A helybeliek közül számosan csatlakoztak a gyűlésező paraszttömeghez, sőt nemes Madár Ambrust gönci lakost még a parasztkapitányok tanácsába is beválasztották.

A felső-magyarországi parasztvármegyék felkelése az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen toborzott, Bornemissza János vezérelte nádori seregeit veszélyeztette a leginkább. Az összegyűlt, elkeseredett és felbőszült parasztok a több, egymással összeköttetésben lévő táborban mintegy tízezren lehettek. Bár felszerelésük meglehetősen gyenge volt, de így is jóval nagyobb hadi erőt jelentettek annál, mint ami Bornemissza rendelkezésére állt. A nádori sereg parancsnoka ezért tárgyalóküldöttséget menesztett a gönci táborba. Lánczy alispán vezetésével érkezett azonban egy másik deputáció is Göncre, melyet a Garadnán gyülekező nemesi vármegye delegált.

Falusi házsor

A parasztság mindkét küldöttségnek megfogalmazta követeléseit. Dekrétuma első helyén legnagyobb sérelmét és legfontosabb törekvését fogalmazta meg: „Mivel régtől fogva sok ínséget szenvedtünk az országban lévő hadak miatt, és a sok panaszok után mindeddig is semmi könnyebbítésünk nem lőtt, kívánjuk, hogy afféle rend nélkül és istentelenül élő hadak ne legyenek."

A zsoldosok viselkedésével foglalkozik a követelés második pontja is: „Mivel tudjuk, hogy őfelsége, koronás király urunknak országait haddal kell oltalmazni, ha azért őfelségének hadfogásra szüksége leszen, ilyen Isten igazságán kivül való levéllel és hadkiáltással hadat ne fogadjanak, hanem csendben, helyben éljenek, nem úgy, mint ekkoráig."

A harmadik pontban garanciát kérnek a parasztok a megmozdulásban részt vevők büntetlenségére: „Hogy ez mostani kéntelenség alatt való felkelésért senki, kicsitől fogva nagyiglan, közülök sem személyekben, sem marháj okban, sem titokban, sem palatínus [nádor] urunktul ő nagyságáiul, sem ő felsége után való felső és alsó rendben nem bántódnak, se meg nem károsíttatnak."

A dekrétum negyedik pontja arra utal, hogy a parasztvármegyék eddigi gyülekezése sem volt konfliktus nélküli, mert a földesurak, illetve a vármegye vagy a császár katonái elfogtak néhány csatlakozó jobbágyot, ezért követelik: „Hogy a minémő paraszt embereket az minap megfogtanak, mindjárást elbocsássák."

Bornemissza szorult helyzetében elfogadta a feltételeket, s valóban nem érte bántódás a hazatérő parasztokat, de visszahúzódását csak pillanatnyi gyengesége, nem pedig valamiféle belátás motiválta. A gönci dekrétumot végül is nem tartották be. Az egyezmény megsértése miatt a parasztok szeptemberben újra gyülekeztek, fegyverkeztek. A megmozdulás tragikus, de törvényszerű végének kezdetét Császár Péter tőrbe csalása jelentette. Forgách Miklós főkapitány tárgyalni hívta Kassára, majd elfogatta. Szörnyű kínzásoknak vetették alá. 1632. március 4-én Kassán testét felnégyelték. A vezér halála azonban csak olaj volt a tűzre. A fővezérséget Nagy Ambrus vette át, s a

Paraszt és családja

felkelés rövid idő alatt átterjedt Zemplén, Ung, Sáros és Szepes vármegyére is.

A nemesi vármegyék Kassára küldött követei rávették Forgách főkapitányt, hogy teljesítse a parasztok legfőbb kívánságait: intézkedjen személyesen a katonai garázdálkodások megszüntetésében, vállaljon garanciát az eddig elfogott parasztok szabadon bocsátásáért, a felkelők büntetlenségéért. A parasztkapitányok többsége elfogadta Forgách feltételeit. Az összegyűlt hadak szétoszlottak, leadták fegyvereiket.

A radikális Nagy Ambrus azonban továbbra is egyben tartotta a maradék paraszthadakat, és a hajdúkkal keresett kapcsolatot. Igyekezett a mozgalmat I. Rákóczi György fejedelemnek a felvidéki vármegyék megszerzésére irányuló törekvéseihez kapcsolni. Egykori tárgyalópartnereinek - Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen István - hadai azonban 1632. április 10-én Nyírbátornál meglepték a parasztsereget. A gyengén felfegyverzett felkelők elszántan és hősiesen küzdöttek, de amikor Zólyomiék bevetették tarackjaikat, egyre többen dőltek ki a harcoló parasztsereg soraiból, mások fegyvereiket eldobálva a menekülést választották. A parasztokra kíméletlen megtorlás várt: „Kevés szaladhatott ... épségben, hogy orrát, vagy fülét el ne metszették volna." Nagy Ambrus kivágta magát az ellenség gyűrűjéből, de hamarosan belehalt sebeibe.