Az 1588. október 8-i szikszói győzelem

Az európai hírű diadal

II. Rudolf 1583-ban megújítja III. Muráddal a drinápolyi békét, mely feltételei azonban megengedték, hogy mind a két fél egymás földjére üthet s prédálhat, de ágyúval várat nem ostromolhat. Így béke helyett az országra a folyamatos portyázások, rajtaütések, fosztogatások időszaka következett.

Szikszó egy régi metszeten

Mialatt a török hazánk szívét, Buda várát bírta, folytonosan adózott neki az ország. Minden városnak pontosan be kellett küldenie az adót a határnapra, s ha valamelyik nem tudta előteremteni, az minden bizonnyal számolhatott reá, hogy nemsokára nyakára küldi a budai basa az egyik vezérét, aki aztán kétszeresen is beszedi tőlük. 

Szikszó ez időben az észak-magyarországi területek egyik gazdag mezővárosa volt, mely ugyan magyar területen feküdt, de a biztonság kedvéért adózott a töröknek is. Ennek ellenére az jó néhányszor kirabolta. Az 1580-as évek közepén a szikszóiak a gabona hiányára, és szegénységükre hivatkozva megtagadták a mintegy 1400 aranyforint adótartózásuk megfizetését a budai pasának, aki ezen a pénzen néhány gyalogos katonát zsoldolt.

A pasa a lakosság adómérséklő kérését is elutasította, mire a szikszóiak, a kóborló török martalócokra hivatkozva 1586-tól sövénnyel és vizes árokkal erősítették meg a várost és erődített kastéllyá építették át a templomot, melynek ablaknyílásait egy méterrel felfalazták, valamint lőréseket alakítottak ki a déli falon.
Szinán budai pasa 1588. február 05-i leveléből kiderül, hogy Szikszó évi summája kétezer forint, de az ő pasasága alatt csak egyszer jöttek be vele, pontosan akkor is csak 600 forintot hoztak, s immár négy éve semmit. A főherceget kérte, hogy parancsoljon rá a szikszóiakra, hogy a többi faluhoz hasonlóan ők is adózzanak. Az erődítési munkálatokról pedig így panaszkodik: „Az hatalmas császár városa Szikszó az hatalmas császárt nemhogy megtagadta, sőt inkább az urok palánkot csináltatott benne, hogy adójukat meg ne adják...” 
A munkálatok befejezéséhez a szikszóiak földesuruktól azt kérték, hogy a Magyar-hegyen álló elhagyott Szent János kápolna köveit hordhassák le az erődítésekhez.
Az erődítési munkálatokra válaszul a törökök szeptember 29-étől Pest mellett, majd Füleken Budáról, Székesfehérvárról, Szécsényből, Szolnokról, Hatvanból és más várakból egy körülbelül 11 ezer fős sereget (több mint 4000 gyalogos, többségében janicsár, de akad közöttük szép számmal hódoltsági garnizónok és több mint 6000 lovas) toboroztak össze, melyhez tartozott még négy nagyobb ágyú is. A sereg vezetését Kara Ali székesfehérvári szandzsákbégre bízták, aki el is indult vele október 5-én délben. A hadban ott volt Kurkut füleki bég, és Musztafa szécsényi bég is.  A drinápolyi béke (1568) óta ez volt a legnagyobb török sereg, ami átlépte a határt.

Hadmozdulatok

A nyolcadikára virradó éjszakát Sajószentpéter alatt töltötték a törökök, s e nap délelőttjén átkeltek a Sajón. Kara Ali kiküldött és a környéket portyázó csapatainak Putnok nem nyitott kaput és ezek a törökök hamarosan Rákóczi Zsigmond egri kapitány által kibocsájtott magyar vitézekkel találták szembe magukat, kiktől vereséget szenvedtek, így Putnok ostromával felhagytak. Eközben már a környék egész lakossága menekült, annak ellenére is, hogy az ellenséges sereg nem törődött egyetlen más helység kifosztásával sem, egyelőre csak a végcél, Szikszó érdekelte.
A védekezést a környék legfontosabb magyar várának, Eger főkapitánya, Rákóczi Zsigmond szervezte. A magyar és a német csapatok Szendrő várában gyülekeztek. Itt volt Egerből Rákóczi mellett Balázsdeák István vicekappitány, Fodróczki György és Balassi Ferenc (Bálint testvére), Diósgyőrből Homonnai Drugeth István Zemplén vármegye főispánja, Paczóth András, Rotthaler János, Raibicz Albert, Kisvárdáról Rákóczi Ferenc (Zsigmond unokatestvére), Kassáról Serényi Mihály, ónodi és más adatok szerint várgesztesi katonák, valamint Széchy Tamás és Rákóczi László (Zsigmond testvére) a saját fegyvereseivel. A források szerint mintegy 2000 lovas és 400-500 gyalogos gyűlt össze Serényi Gábor szendrői főkapitány német és magyar lovasaival együtt. A németek kapitányát Russel-nak hívták.
A török előőrsök október 8-án délután két órakor érték el Szikszót, melynek lakosai nagy része már elmenekült. Egy kisebb csoport az erődített templomban húzta meg magát védekezésre készen. Hősiesen felvették a küzdelmet a túlerővel, de egyre beljebb szorultak, elvesztették a palánkot, a templomot, s már csak a toronyban tartották magukat néhányan. A források ellentmondanak a tekintetben, hogy sikerült-e nekik kitartani a felmentő sereg megérkezéséig. A felszabadító sereg délután öt órakor érkezik meg, melynek zászlaját meglátva a törökök felgyújtották a várost, s tábort vertek Szikszó és Alsóvadász között, a Bársonyos-patak völgyében. Táborukat szekerek kettős gyűrűjével vették körül. Már beesteledett, mire Rákóczi Zsigmond magyar-német hadai csatarendbe álltak.
A sereg zömét alkotó magyar lovasság állt középen Homonnai vitézei élén, a szendrőiekkel, az egriekkel és Rákóczi Zsigmonddal. A derékhad széleit balról a fehér és fekete, jobbról a vörös és sárga német „vasas” lovasság erősítette; a jobb- és balszárnyon állították fel három sorban a puskás gyalogságot, a hátukat biztosító csekély számú lovassággal. A csapatok délről, Alsóvadász felől érkeztek meg Szikszó alá. A törökök balszárnyán 4000 janicsár állt, jobbszárnyán a négy ágyú (tarack), középen pedig a tábor és a szekerek előtt 6000 lovas.
Az ütközet a magyar-német derékhad „Jézus! Jézus!” kiáltása mellett indult meg, akik az égő város által megvilágított török lovasságra rontottak. Bajazidnak, a pesti hajóhad parancsnokának és Mehmed agának ágyúik, a janicsároknak pedig a puskáik elsütésével és a fehér és fekete német lovasok megtizedelésével sikerült kitörniük és visszanyomniuk a keresztény had bal szárnyát, olyannyira, hogy már az fenyegette őket, hogy a törökök gyűrűjébe kerülnek.

A csata korabeli ábrázolása

Rákóczi is visszahúzódott és ezzel a keresztény had támadása kifulladt, hadrendjük megbomlott. Középen Homonnai alól kilőtték a lovat, a szolgája pedig nem adta át neki a sajátját, így az ellenség gyűrűjébe szorult. Miután két törököt lefejezett, nyolc ember rohanta meg s megkötözve foglyul ejtette. A páncélkesztyűjében lévő drágakövekről, melyek „az sötétben csoda szépön fénlöttek”, nagyon gazdag főurat sejtettek benne és nagy váltságdíj reményében a szőlőhegyen át Fülek felé hurcolták. A fogoly eltitkolta nevét és saját szolgájának adta ki magát. Miután nagy kiáltást hallottak, elhitette fogva tartóival, hogy a török győzött, s megölték Homonnait és Rákóczit is. Ezzel akarta visszatéríteni a tábor felé ellenségeit. Számítása bevált, sőt csakhamar három magyar vitézzel találkoztak szembe, akik segítségével levágta a nyolc törököt, majd újra a csatába vegyült s folytatta az öldöklést. A csata során fogságba esett vitéz Zsoldos Ferenc is.
Már-már úgy látszott elveszett minden, mikor az egriek vicekapitánya, Balázsdeák István 800 vitézzel hirtelen újra támadásra indult a török jobbszárny ellen nyugat felől. Az ellentámadáshoz nyomban csatlakoztak a német lovasok is, mikor Rákóczi Zsigmond trombitása egy környékbeli dombról megfújta a német lovasok rohamjelét. A törökök a trombitaszó hallatán újabb pihent segélycsapatok érkezését feltételezték. A magyar seregnek sikerült elvágnia az ágyúkat a főseregtől, majd elfoglalták azokat, s a törökök ellen fordították. Ami ezután következett, az már csak a menekülők összefogdosása és leöldösése volt.
A harctér este 11 óra körül csendesedhetett el. Igen sokan a Sajóba fulladtak menekülés közben, míg egyes eltévedt menekülőket Kassa környékén, sőt a Szepességben vertek agyon a parasztok. A foglyul ejtett Homonnai Drugeth Istvánt a menekülő törökök üldözése közben szabadították ki.
Az összecsapás kritikus pillanataiban Sennyey Jób és Paczoth András egri tisztek megrémülve visszavonulásra akarták rábírni Rákóczi Zsigmondot, aki azonban nem hallgatott rájuk. Büntetésül október közepén mindkettőjüknek párbajoznia kellett egy-egy törökkel az egri vár alatti puskaporos malom előtt, de végül mindketten győztek. A magyar-német sereg a környékbeli végvárak katonáiból állt, az azonban megmagyarázhatatlan, hogy a közeli tokaji vár katonái miért maradtak távol. Szepsi Lackó Máté krónikája szerint Bornemisza Imre magyar kapitány vezetésével a dobszai hegyről nézték végig az eseményeket.

Török-magyar összecsapás

A magyar és német halottak száma 400 és 500 között volt, míg a török veszteséget legalább 2000-re kell becsülnünk, ha a foglyokat is beleszámítjuk. A sereg vezetői közül is többen elestek, fogságba estek vagy megsebesültek. Kara Ali székesfehérvári szandzsákbég még a csata elején megsebesült, helyére Musztafa szécsényi bég lépett volna, azonban rövidesen ő is elesett, s végül Kurkut füleki bég vette át a parancsnokságot. Meghalt a török gyalogság parancsnoka Bajazet is, a budai basa udvarmestere pedig fogságba esett. A csatatéren maradt Heling, a németek vitéz kapitánya is. 
A zsákmányt, a négy ágyút, a tizenhárom hadizászlót, fegyvereket, lovakat, szekereket és fejeket szétosztották a győztesek. Serényi Mihály kisebb sebesüléssel a szikszói templomban maradt, Rákóczi azonban az ütközet után azonnal visszaindult Egerbe, mivel híreket kapott a temesvári, gyulai és lippai törökök hadmozdulatairól, akik feltehetően lekésték a csatát. A siker Ongára nézve súlyos következményekkel járt. A megfutamodó törökök az útba eső falut felgyújtották és a lakók egy részét elrabolták. Ekkor pusztult el a templom is.

Zsidóüldözés és életmentés

Történetek tragédiákról és emberségről

1944.március 19-e, Magyarország német megszállása után a Hernád-menti települések zsidóságának a sorsa tragédiába fordult. Már 1944. április 7-én kormányrendelet született, mely kimondta, hogy a „magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Április elején felmerült, hogy Magyarország 50-100 ezer munkaképes zsidó munkást biztosítson Németország számára, a Birodalmi Biztonsági Hivatal ezt azonban visszautasította, mondván a zsidókat a birodalom területén lévő koncentrációs táborokba kell szállítani. Ezt a magyar hatóságok elfogadták, majd a kárpátaljai gettókban tapasztalt zsúfoltság és járványveszély okán maguk kezdeményezték. Ennek technikai lebonyolításáról április 24-én Kassán Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, valamint az Endre László és a Ferenczy László vezette magyar „zsidótlanító különítmény” tárgyalt, majd a deportálás részleteiről a május 4-6-i Bécsben tartott konferencián döntöttek. Eichmann magát Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről.

Ezen a helyen volt a kassai gettó

A zsidókra vonatkozó jogfosztó intézkedések végrehajtásáért járásonként a szolgabírók voltak felelősek. A korabeli közigazgatás alapegységei voltak ezek a területek. Egy-egy járáshoz több település tartozott, a járásközpont rendszerint a legnagyobb település volt. Székhelyén, illetve bizonyos esetekben más településeken is egy külön területet elszeparálva kerültek kialakításra a gettók, melyekbe az izraelitákat gyűjtötték össze a deportálásukat megelőzően. Ennek megfelelően Abaúj- Torna vármegyében hat járás volt: Abaújszántói, Csereháti, Gönci, kassai, Szikszói illetve Tornai. Zemplénben pedig öt járást számolhatunk: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji.

A gettósítások során Abaúj-Torna és Zemplén vármegyét az I. hadműveleti zóna VIII. (kassai) csendőrkerületébe sorolták, és az orosz csapatok közeledtére hivatkozva, országosan az elsők között, április 15-én és 16-án -Pészach napján- kezdték a koncentrálást.

Zemplén vármegyében a 18. századtól fokozatosan nőtt a zsidók száma. Az itt élő izraeliták bort termeltek, valamint árusítottak, szesz- illetve sörfőzdét üzemeltettek. A 19. században Galíciából bevándorló zsidók mezőgazdasági tevékenységgel tartották fönn családjaikat illetve házalással és szatócskereskedéssel foglalkoztak. Életmódjuk a parasztokénak felelt meg. 1910-re a feljegyzések szerint 33 000 izraelita élt vármegye szerte. Ez a népesség 9,6%-át tette ki. A két világháború közti filoxéra járvány miatt a bortermelés válságos helyzetbe került. Ennek hatására sok család elvándorolt, mivel életszínvonalukra jelentősen befolyással volt a trianoni határátszabás is. 1941-ben a népszámlálás alkalmával 14535 izraelitát számoltak, ezek a családok java részt falvakban, szétszórtan éltek Zemplén vármegye megmaradt területein. A megyében öt járás működött: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji. A vármegye központja Sátoraljaújhely volt. 1944 áprilisában rögzített adatok szerint 31 zsidó hitközséget számoltak össze a vármegye területén, melyek javarészt a konzervatív, ortodox irányzathoz tartoztak. Köztük 20 anya- és 11 fiókhitközség volt. A fentebb említett körülmények hatására azonban elszegényedtek, majd szervezetük teljesen felbomlott.

A sátoraljaújhelyi zsinagóga

Zemplénben egyetlen településen, a megyeszékhelyen, Sátoraljaújhelyen jelöltek ki az izraeliták számára kényszerlakhelyet, amit a rendkívül gyors végrehajtás szándéka, illetve a kistelepüléseken szétszórva élők magas aránya indokolhat. Ennek következtében a mindössze 4 nap alatt végrehajtott koncentrációt követően, Északkelet-Magyarország és az egész Felvidék egyik legzsúfoltabb, mintegy 13 000-15 000 fős gettója jött létre, ahová még a II. és III. zsidótörvény alapján mentesülőket - zsidóknak nem minősülőket- is szállítottak. Ide érkeztek még a III. műveleti zóna VII. csendőrkerületéből, melynek központja Miskolc volt. Itt gyűjtötték össze a borsodiakon kívül még a szerencsi (Zemplén), a szikszói (Abaúj-Torna) illetve a putnoki járás (Gömör-Kishont) izraelitáit is. Elszállításuk június 12-én Diósgyőrből három, 14-én és 15-én a Tatár utcai téglagyárból további két transzporttal történt. Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak az auschwitzi táborba. A deportáltak holttá nyilvánítási dokumentumába a halál napjára 1944. július 15-e volt bejegyezve, a halál helyeként pedig Auswitz került megnevezésre.

  A gettót egyébként a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyva-parti cigánytelepen és környékén állították fel, szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítették körül, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Így Újhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot.” Erre végül egy hónap elteltével került sor, s a zsidókat 1944. május 16-án, 22-én, 25-én és június 3-án szállították Auschwitzba.

A vonaton utazás során egyesek leveleket dobáltak ki a vagonokból, bízva abban, hogy azokat valaki megtalálja és eljuttatja a címzettnek. Egy ilyen levél került kidobásra Hidasnémetiben is:

Egy vagonból kidobott levél

1944.július 2o. csütörtök délelőtt. Hidasnémeti.

Drága, szeretett anyukám és gyermekeim!

Már ledobtam egy levelezőlapot a vonatról, megpróbálok még egy levelet írni. Tagadhatatlan, egy igen hosszúútra megyünk. Segítsen meg a Jóisten, hogy örömmel találkozhassunk, hisz szombaton is történt egy csoda, most is megsegíthet a Jóisten. Nem hozhattunk magunkkal semmit, mindenünket elvettek, a hátizsákunk egy külön vagonban van. Irány Németország, mi legalábbis ezt tudjuk, de lehet, hogy Kassán keresztül megyünk. A kísérők meglehetősen bánnak velünk, most szerencse nincs olyan meleg, ha tudok úgy még írni fogok valahonnan. Nem akarlak benneteket elkeseríteni, de nagyon szeretnék még élni, és adja a Jóisten, hogy ezt el is érjük. Drága gyerekeim, vigyázzatok a drága anyukánkra, és te drága anyukám, vigyázza mi közös szemünk fényére. Ésha ez sikerül, akkor ezt megháláljuk a Jóistennek. Addig is szívből jövő meleg szeretettel ölel és csókol a titeket nagyon szeretőaputok.

Csütörtök fél tizenegy, tehervonat.

Aki ezt a levelet megtalálja, boríték és bélyeg nélkül bedobja, biztosítom, boldog lesz az egész élete!

Varsányi Weisz Imre

Megyaszói születésű az “Élet Menete Alapítvány” fáradhatatlan önkéntese, Varsányi Weisz Imre. Imre bácsi 1930-ban született. Tizennégy éves korában Auschwitzba deportálták, ahonnan csodával határos módon megmenekült. Később a muldorfi munkatáborba vitték, ahonnan 1945-ben szabadult fel. Holokauszt túlélőként számtalan városban, iskolában és művelődési házban mesélte el több ezer gyereknek élete történetét!

Abaúj-Torna Megyében már a 18. század elején jelentős számú zsidó élt. A feljegyzések szerint többségük kereskedéssel, szeszfőzéssel, kocsmabérlettel tartotta fenn magát. 1910-re a vármegyében létszámuk 14 000 főre emelkedett, így a népesség 7%-át tették ki. Az első világháborút követően, a trianoni békében rögzítettek ketté szelték a vármegyét, mely ezáltal központját elvesztette. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 14 764 izraelita élt ekkor a térségben. A következő járások léteztek: abaújszántói járás, csereháti járás, gönci járás, kassai járás, szikszói járás, tornai járás.

Megyaszói zsinagóga

Az 1944-es összeírás alkalmával – melyet a németek írtak elő és a Magyar Zsidók Központi Tanácsa végzett el - 21 izraelita hitközség került nyilvántartásba a vármegye területén. Ebből húsz az ortodox irányzatot képviselte, egy pedig a neológot, továbbá 10 anya- és 11 fiókhitközség volt köztük. Ezek azonban eddigre nagyon elszegényedtek, így hitéleti tevékenységet sem fejtettek ki különösebb mértékben. 1949-es adatok szerint a korábbi 21 hitközségből 3 maradt fenn: Abaújszántón, Encsen illetve Szikszón.

Balogh Attila a szikszói születésű cigány író édesapja, Balogh Béla 1942-43-ban megjárta a Don-kanyart, a 21/II-es zászlóaljnál volt honvéd szakaszvezető, itt szenvedett súlyos sebesülést. Sérülése miatt leszerelték, ezért 1944-ben már szülőfalujában, Alsóvadászon élte meg a falusi zsidó családok elhurcolását; ekkor feleségével sikerült egy zsidó kislányt elbújtatniuk és megmenteniük. Balogh Attila életére nagy hatást gyakorolt a szülei embermentése holokauszt idején. A nő felnőttkorában visszalátogatott a cigánytelepre, ahol találkozott az akkor még gyermek Attilával is.

Miskolcról deportálták Szikszó és a Szikszói járás, Szerencs zsidó közösség megmaradt tagjait. Az itt összegyűjtött zsidók közül az utolsó pillanatban két új munkaszolgálatos-század részére kiemeltek, illetve a Borbély-Maczky főispán által mentesített orvosokon és gyógyszerészeken kívül mindenkit elhurcoltak.

A szikszói vízimalom

A Bársonyos mentén álló szikszói vízimalom bérlője volt a Rotschild nevezetű család. Az alsódobszaiak többsége ebbe a malomba járt őröltetni, és lisztet is vehettek itt. A főmolnár a szikszói Monos János volt. Rotschild stráfkocsival szedte össze a környékről az őrölnivalót, majd a lisztet ugyanígy haza is szállította. A deportálásokat megelőzően a szikszói csendőrség parancsnoka figyelmeztette, hogy hamarosan megkezdik a deportálásokat, ha tud, tűnjön el. Erre egyik este Rotschild megkérte Monost, hogy mennyen ki a malomba, mert segítséget akar tőle kérni. Ekkor közölte Rotschild, hogy sürgősen el kell utazniuk és kérte, hogy stráfkocsin szállítsa el őket. A bőröndöket és az öt gyereket felrakták a kocsira, majd a Hernádon keresztül feljutottak Alsódobszára a Valkó-féle kocsmáig. Itt lepakolták a bőröndöket, hogy innen majd más viszi őket. Monost pedig visszaküldték, hogy intézze a malom dolgait, ha kérdezik, mondja azt, hogy nem tud semmit. Rotschildék a dobszai Báyer-tanyára menekültek, ahol Báyer Ernő bujtatta őket a magtár padlásán tavasztól-december végéig. Mire tavasszal megkezdődtek a környéken a harcok addigra már óvóhelyet ástak, minek tetejére kukoricacsomót tettek. Az óvóhely még fűtéssel is rendelkezett.

Sírok az alsódobszai zsidó temetőben

Mikor nyáron aratáskor az aratók a magtár mellett akartak kaszálni, Báyer Ernő azt mondta, hogy azt hagyják, mert a kutyák nagyon összefetrengték, ne küszködjenek vele, majd azt ő levágja. Az ebédkor pedig nem a szokásos magtár melletti helyre ültette az aratókat, hanem közvetlen a ház elé a kiskertbe, azzal a kifogással, hogy így jobban tud velük ebédelni. Ezen a nyáron még disznót is vágott, ami pedig soha nem fordult elő. Csépléskor a magtár padlására semmit sem lehetett felvinni. Báyer Ernő Felesége, Margit néni 13-14 embert volt kénytelen nap, mint nap etetni. Ez a „vendéglátás” egészen december végéig tartott, amikor is visszatértek Szikszóra. Rotsild 1947-ben családjával kivándorolt Izraelbe, s ugyan ebben az évben meghalt Báyer Ernő is. 2006 körül egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára, a vízimalom egykori helyére. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Majd végül az akkori tulajdonosának elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené azt.

Szabó Gyula csendőr

1944-ben megkezdődik a környék zsidó családjainak a deportálása. Ebben az időben Alsódobszáról két családot vittek el: özv. Mangel Gézánét és lányát, Évát, illetve a Cserje-tanyáról elvitték Friedman Lajos bérlőt és fiát, Györgyöt.

Sebő Ernő –ki akkor tartalékos tisztként szolgált- jó kapcsolatban volt Friedman Györggyel, ezért a HM-nél elintézte, hogy Györgyöt kivegyék a munkaszolgálatosok menetszázadából. Friedman György így a hátország egyik jelentéktelenebb alakulatánál vészelte át a háborút, mint gépjárművezető.

A másik történet szereplője Szabó Gyula csendőr őrmester, akit 1944 nyarán a kassai állomáson a zsidók kértek, hogy egy kis levegőt engedjen már be a vagonokba. Az SS-katonák ezt szigorúan tiltották, ám ő mégis kinyitotta a vagonajtókat. 1944 őszén pedig leventéket kísért Kassabéla községig, ahol mintegy 180 leventét saját felelősségére elengedett, akik így megmenekülhettek a háború borzalmaitól. Gyula bácsit mindíg is egy jószándékú embernek ismertük, ki ilyen embertelen időkben is önmaga tudott maradni.