Zsidóüldözés és életmentés

Történetek tragédiákról és emberségről

1944.március 19-e, Magyarország német megszállása után a Hernád-menti települések zsidóságának a sorsa tragédiába fordult. Már 1944. április 7-én kormányrendelet született, mely kimondta, hogy a „magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Április elején felmerült, hogy Magyarország 50-100 ezer munkaképes zsidó munkást biztosítson Németország számára, a Birodalmi Biztonsági Hivatal ezt azonban visszautasította, mondván a zsidókat a birodalom területén lévő koncentrációs táborokba kell szállítani. Ezt a magyar hatóságok elfogadták, majd a kárpátaljai gettókban tapasztalt zsúfoltság és járványveszély okán maguk kezdeményezték. Ennek technikai lebonyolításáról április 24-én Kassán Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, valamint az Endre László és a Ferenczy László vezette magyar „zsidótlanító különítmény” tárgyalt, majd a deportálás részleteiről a május 4-6-i Bécsben tartott konferencián döntöttek. Eichmann magát Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről.

Ezen a helyen volt a kassai gettó

A zsidókra vonatkozó jogfosztó intézkedések végrehajtásáért járásonként a szolgabírók voltak felelősek. A korabeli közigazgatás alapegységei voltak ezek a területek. Egy-egy járáshoz több település tartozott, a járásközpont rendszerint a legnagyobb település volt. Székhelyén, illetve bizonyos esetekben más településeken is egy külön területet elszeparálva kerültek kialakításra a gettók, melyekbe az izraelitákat gyűjtötték össze a deportálásukat megelőzően. Ennek megfelelően Abaúj- Torna vármegyében hat járás volt: Abaújszántói, Csereháti, Gönci, kassai, Szikszói illetve Tornai. Zemplénben pedig öt járást számolhatunk: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji.

A gettósítások során Abaúj-Torna és Zemplén vármegyét az I. hadműveleti zóna VIII. (kassai) csendőrkerületébe sorolták, és az orosz csapatok közeledtére hivatkozva, országosan az elsők között, április 15-én és 16-án -Pészach napján- kezdték a koncentrálást.

Zemplén vármegyében a 18. századtól fokozatosan nőtt a zsidók száma. Az itt élő izraeliták bort termeltek, valamint árusítottak, szesz- illetve sörfőzdét üzemeltettek. A 19. században Galíciából bevándorló zsidók mezőgazdasági tevékenységgel tartották fönn családjaikat illetve házalással és szatócskereskedéssel foglalkoztak. Életmódjuk a parasztokénak felelt meg. 1910-re a feljegyzések szerint 33 000 izraelita élt vármegye szerte. Ez a népesség 9,6%-át tette ki. A két világháború közti filoxéra járvány miatt a bortermelés válságos helyzetbe került. Ennek hatására sok család elvándorolt, mivel életszínvonalukra jelentősen befolyással volt a trianoni határátszabás is. 1941-ben a népszámlálás alkalmával 14535 izraelitát számoltak, ezek a családok java részt falvakban, szétszórtan éltek Zemplén vármegye megmaradt területein. A megyében öt járás működött: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji. A vármegye központja Sátoraljaújhely volt. 1944 áprilisában rögzített adatok szerint 31 zsidó hitközséget számoltak össze a vármegye területén, melyek javarészt a konzervatív, ortodox irányzathoz tartoztak. Köztük 20 anya- és 11 fiókhitközség volt. A fentebb említett körülmények hatására azonban elszegényedtek, majd szervezetük teljesen felbomlott.

A sátoraljaújhelyi zsinagóga

Zemplénben egyetlen településen, a megyeszékhelyen, Sátoraljaújhelyen jelöltek ki az izraeliták számára kényszerlakhelyet, amit a rendkívül gyors végrehajtás szándéka, illetve a kistelepüléseken szétszórva élők magas aránya indokolhat. Ennek következtében a mindössze 4 nap alatt végrehajtott koncentrációt követően, Északkelet-Magyarország és az egész Felvidék egyik legzsúfoltabb, mintegy 13 000-15 000 fős gettója jött létre, ahová még a II. és III. zsidótörvény alapján mentesülőket - zsidóknak nem minősülőket- is szállítottak. Ide érkeztek még a III. műveleti zóna VII. csendőrkerületéből, melynek központja Miskolc volt. Itt gyűjtötték össze a borsodiakon kívül még a szerencsi (Zemplén), a szikszói (Abaúj-Torna) illetve a putnoki járás (Gömör-Kishont) izraelitáit is. Elszállításuk június 12-én Diósgyőrből három, 14-én és 15-én a Tatár utcai téglagyárból további két transzporttal történt. Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak az auschwitzi táborba. A deportáltak holttá nyilvánítási dokumentumába a halál napjára 1944. július 15-e volt bejegyezve, a halál helyeként pedig Auswitz került megnevezésre.

  A gettót egyébként a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyva-parti cigánytelepen és környékén állították fel, szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítették körül, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Így Újhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot.” Erre végül egy hónap elteltével került sor, s a zsidókat 1944. május 16-án, 22-én, 25-én és június 3-án szállították Auschwitzba.

A vonaton utazás során egyesek leveleket dobáltak ki a vagonokból, bízva abban, hogy azokat valaki megtalálja és eljuttatja a címzettnek. Egy ilyen levél került kidobásra Hidasnémetiben is:

Egy vagonból kidobott levél

1944.július 2o. csütörtök délelőtt. Hidasnémeti.

Drága, szeretett anyukám és gyermekeim!

Már ledobtam egy levelezőlapot a vonatról, megpróbálok még egy levelet írni. Tagadhatatlan, egy igen hosszúútra megyünk. Segítsen meg a Jóisten, hogy örömmel találkozhassunk, hisz szombaton is történt egy csoda, most is megsegíthet a Jóisten. Nem hozhattunk magunkkal semmit, mindenünket elvettek, a hátizsákunk egy külön vagonban van. Irány Németország, mi legalábbis ezt tudjuk, de lehet, hogy Kassán keresztül megyünk. A kísérők meglehetősen bánnak velünk, most szerencse nincs olyan meleg, ha tudok úgy még írni fogok valahonnan. Nem akarlak benneteket elkeseríteni, de nagyon szeretnék még élni, és adja a Jóisten, hogy ezt el is érjük. Drága gyerekeim, vigyázzatok a drága anyukánkra, és te drága anyukám, vigyázza mi közös szemünk fényére. Ésha ez sikerül, akkor ezt megháláljuk a Jóistennek. Addig is szívből jövő meleg szeretettel ölel és csókol a titeket nagyon szeretőaputok.

Csütörtök fél tizenegy, tehervonat.

Aki ezt a levelet megtalálja, boríték és bélyeg nélkül bedobja, biztosítom, boldog lesz az egész élete!

Varsányi Weisz Imre

Megyaszói születésű az “Élet Menete Alapítvány” fáradhatatlan önkéntese, Varsányi Weisz Imre. Imre bácsi 1930-ban született. Tizennégy éves korában Auschwitzba deportálták, ahonnan csodával határos módon megmenekült. Később a muldorfi munkatáborba vitték, ahonnan 1945-ben szabadult fel. Holokauszt túlélőként számtalan városban, iskolában és művelődési házban mesélte el több ezer gyereknek élete történetét!

Abaúj-Torna Megyében már a 18. század elején jelentős számú zsidó élt. A feljegyzések szerint többségük kereskedéssel, szeszfőzéssel, kocsmabérlettel tartotta fenn magát. 1910-re a vármegyében létszámuk 14 000 főre emelkedett, így a népesség 7%-át tették ki. Az első világháborút követően, a trianoni békében rögzítettek ketté szelték a vármegyét, mely ezáltal központját elvesztette. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 14 764 izraelita élt ekkor a térségben. A következő járások léteztek: abaújszántói járás, csereháti járás, gönci járás, kassai járás, szikszói járás, tornai járás.

Megyaszói zsinagóga

Az 1944-es összeírás alkalmával – melyet a németek írtak elő és a Magyar Zsidók Központi Tanácsa végzett el - 21 izraelita hitközség került nyilvántartásba a vármegye területén. Ebből húsz az ortodox irányzatot képviselte, egy pedig a neológot, továbbá 10 anya- és 11 fiókhitközség volt köztük. Ezek azonban eddigre nagyon elszegényedtek, így hitéleti tevékenységet sem fejtettek ki különösebb mértékben. 1949-es adatok szerint a korábbi 21 hitközségből 3 maradt fenn: Abaújszántón, Encsen illetve Szikszón.

Balogh Attila a szikszói születésű cigány író édesapja, Balogh Béla 1942-43-ban megjárta a Don-kanyart, a 21/II-es zászlóaljnál volt honvéd szakaszvezető, itt szenvedett súlyos sebesülést. Sérülése miatt leszerelték, ezért 1944-ben már szülőfalujában, Alsóvadászon élte meg a falusi zsidó családok elhurcolását; ekkor feleségével sikerült egy zsidó kislányt elbújtatniuk és megmenteniük. Balogh Attila életére nagy hatást gyakorolt a szülei embermentése holokauszt idején. A nő felnőttkorában visszalátogatott a cigánytelepre, ahol találkozott az akkor még gyermek Attilával is.

Miskolcról deportálták Szikszó és a Szikszói járás, Szerencs zsidó közösség megmaradt tagjait. Az itt összegyűjtött zsidók közül az utolsó pillanatban két új munkaszolgálatos-század részére kiemeltek, illetve a Borbély-Maczky főispán által mentesített orvosokon és gyógyszerészeken kívül mindenkit elhurcoltak.

A szikszói vízimalom

A Bársonyos mentén álló szikszói vízimalom bérlője volt a Rotschild nevezetű család. Az alsódobszaiak többsége ebbe a malomba járt őröltetni, és lisztet is vehettek itt. A főmolnár a szikszói Monos János volt. Rotschild stráfkocsival szedte össze a környékről az őrölnivalót, majd a lisztet ugyanígy haza is szállította. A deportálásokat megelőzően a szikszói csendőrség parancsnoka figyelmeztette, hogy hamarosan megkezdik a deportálásokat, ha tud, tűnjön el. Erre egyik este Rotschild megkérte Monost, hogy mennyen ki a malomba, mert segítséget akar tőle kérni. Ekkor közölte Rotschild, hogy sürgősen el kell utazniuk és kérte, hogy stráfkocsin szállítsa el őket. A bőröndöket és az öt gyereket felrakták a kocsira, majd a Hernádon keresztül feljutottak Alsódobszára a Valkó-féle kocsmáig. Itt lepakolták a bőröndöket, hogy innen majd más viszi őket. Monost pedig visszaküldték, hogy intézze a malom dolgait, ha kérdezik, mondja azt, hogy nem tud semmit. Rotschildék a dobszai Báyer-tanyára menekültek, ahol Báyer Ernő bujtatta őket a magtár padlásán tavasztól-december végéig. Mire tavasszal megkezdődtek a környéken a harcok addigra már óvóhelyet ástak, minek tetejére kukoricacsomót tettek. Az óvóhely még fűtéssel is rendelkezett.

Sírok az alsódobszai zsidó temetőben

Mikor nyáron aratáskor az aratók a magtár mellett akartak kaszálni, Báyer Ernő azt mondta, hogy azt hagyják, mert a kutyák nagyon összefetrengték, ne küszködjenek vele, majd azt ő levágja. Az ebédkor pedig nem a szokásos magtár melletti helyre ültette az aratókat, hanem közvetlen a ház elé a kiskertbe, azzal a kifogással, hogy így jobban tud velük ebédelni. Ezen a nyáron még disznót is vágott, ami pedig soha nem fordult elő. Csépléskor a magtár padlására semmit sem lehetett felvinni. Báyer Ernő Felesége, Margit néni 13-14 embert volt kénytelen nap, mint nap etetni. Ez a „vendéglátás” egészen december végéig tartott, amikor is visszatértek Szikszóra. Rotsild 1947-ben családjával kivándorolt Izraelbe, s ugyan ebben az évben meghalt Báyer Ernő is. 2006 körül egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára, a vízimalom egykori helyére. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Majd végül az akkori tulajdonosának elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené azt.

Szabó Gyula csendőr

1944-ben megkezdődik a környék zsidó családjainak a deportálása. Ebben az időben Alsódobszáról két családot vittek el: özv. Mangel Gézánét és lányát, Évát, illetve a Cserje-tanyáról elvitték Friedman Lajos bérlőt és fiát, Györgyöt.

Sebő Ernő –ki akkor tartalékos tisztként szolgált- jó kapcsolatban volt Friedman Györggyel, ezért a HM-nél elintézte, hogy Györgyöt kivegyék a munkaszolgálatosok menetszázadából. Friedman György így a hátország egyik jelentéktelenebb alakulatánál vészelte át a háborút, mint gépjárművezető.

A másik történet szereplője Szabó Gyula csendőr őrmester, akit 1944 nyarán a kassai állomáson a zsidók kértek, hogy egy kis levegőt engedjen már be a vagonokba. Az SS-katonák ezt szigorúan tiltották, ám ő mégis kinyitotta a vagonajtókat. 1944 őszén pedig leventéket kísért Kassabéla községig, ahol mintegy 180 leventét saját felelősségére elengedett, akik így megmenekülhettek a háború borzalmaitól. Gyula bácsit mindíg is egy jószándékú embernek ismertük, ki ilyen embertelen időkben is önmaga tudott maradni.