Zsidóüldözés és életmentés

Történetek tragédiákról és emberségről

1944.március 19-e, Magyarország német megszállása után a Hernád-menti települések zsidóságának a sorsa tragédiába fordult. Már 1944. április 7-én kormányrendelet született, mely kimondta, hogy a „magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Április elején felmerült, hogy Magyarország 50-100 ezer munkaképes zsidó munkást biztosítson Németország számára, a Birodalmi Biztonsági Hivatal ezt azonban visszautasította, mondván a zsidókat a birodalom területén lévő koncentrációs táborokba kell szállítani. Ezt a magyar hatóságok elfogadták, majd a kárpátaljai gettókban tapasztalt zsúfoltság és járványveszély okán maguk kezdeményezték. Ennek technikai lebonyolításáról április 24-én Kassán Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, valamint az Endre László és a Ferenczy László vezette magyar „zsidótlanító különítmény” tárgyalt, majd a deportálás részleteiről a május 4-6-i Bécsben tartott konferencián döntöttek. Eichmann magát Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről.

Ezen a helyen volt a kassai gettó

A zsidókra vonatkozó jogfosztó intézkedések végrehajtásáért járásonként a szolgabírók voltak felelősek. A korabeli közigazgatás alapegységei voltak ezek a területek. Egy-egy járáshoz több település tartozott, a járásközpont rendszerint a legnagyobb település volt. Székhelyén, illetve bizonyos esetekben más településeken is egy külön területet elszeparálva kerültek kialakításra a gettók, melyekbe az izraelitákat gyűjtötték össze a deportálásukat megelőzően. Ennek megfelelően Abaúj- Torna vármegyében hat járás volt: Abaújszántói, Csereháti, Gönci, kassai, Szikszói illetve Tornai. Zemplénben pedig öt járást számolhatunk: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji.

A gettósítások során Abaúj-Torna és Zemplén vármegyét az I. hadműveleti zóna VIII. (kassai) csendőrkerületébe sorolták, és az orosz csapatok közeledtére hivatkozva, országosan az elsők között, április 15-én és 16-án -Pészach napján- kezdték a koncentrálást.

Zemplén vármegyében a 18. századtól fokozatosan nőtt a zsidók száma. Az itt élő izraeliták bort termeltek, valamint árusítottak, szesz- illetve sörfőzdét üzemeltettek. A 19. században Galíciából bevándorló zsidók mezőgazdasági tevékenységgel tartották fönn családjaikat illetve házalással és szatócskereskedéssel foglalkoztak. Életmódjuk a parasztokénak felelt meg. 1910-re a feljegyzések szerint 33 000 izraelita élt vármegye szerte. Ez a népesség 9,6%-át tette ki. A két világháború közti filoxéra járvány miatt a bortermelés válságos helyzetbe került. Ennek hatására sok család elvándorolt, mivel életszínvonalukra jelentősen befolyással volt a trianoni határátszabás is. 1941-ben a népszámlálás alkalmával 14535 izraelitát számoltak, ezek a családok java részt falvakban, szétszórtan éltek Zemplén vármegye megmaradt területein. A megyében öt járás működött: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji. A vármegye központja Sátoraljaújhely volt. 1944 áprilisában rögzített adatok szerint 31 zsidó hitközséget számoltak össze a vármegye területén, melyek javarészt a konzervatív, ortodox irányzathoz tartoztak. Köztük 20 anya- és 11 fiókhitközség volt. A fentebb említett körülmények hatására azonban elszegényedtek, majd szervezetük teljesen felbomlott.

A sátoraljaújhelyi zsinagóga

Zemplénben egyetlen településen, a megyeszékhelyen, Sátoraljaújhelyen jelöltek ki az izraeliták számára kényszerlakhelyet, amit a rendkívül gyors végrehajtás szándéka, illetve a kistelepüléseken szétszórva élők magas aránya indokolhat. Ennek következtében a mindössze 4 nap alatt végrehajtott koncentrációt követően, Északkelet-Magyarország és az egész Felvidék egyik legzsúfoltabb, mintegy 13 000-15 000 fős gettója jött létre, ahová még a II. és III. zsidótörvény alapján mentesülőket - zsidóknak nem minősülőket- is szállítottak. Ide érkeztek még a III. műveleti zóna VII. csendőrkerületéből, melynek központja Miskolc volt. Itt gyűjtötték össze a borsodiakon kívül még a szerencsi (Zemplén), a szikszói (Abaúj-Torna) illetve a putnoki járás (Gömör-Kishont) izraelitáit is. Elszállításuk június 12-én Diósgyőrből három, 14-én és 15-én a Tatár utcai téglagyárból további két transzporttal történt. Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak az auschwitzi táborba. A deportáltak holttá nyilvánítási dokumentumába a halál napjára 1944. július 15-e volt bejegyezve, a halál helyeként pedig Auswitz került megnevezésre.

  A gettót egyébként a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyva-parti cigánytelepen és környékén állították fel, szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítették körül, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Így Újhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot.” Erre végül egy hónap elteltével került sor, s a zsidókat 1944. május 16-án, 22-én, 25-én és június 3-án szállították Auschwitzba.

A vonaton utazás során egyesek leveleket dobáltak ki a vagonokból, bízva abban, hogy azokat valaki megtalálja és eljuttatja a címzettnek. Egy ilyen levél került kidobásra Hidasnémetiben is:

Egy vagonból kidobott levél

1944.július 2o. csütörtök délelőtt. Hidasnémeti.

Drága, szeretett anyukám és gyermekeim!

Már ledobtam egy levelezőlapot a vonatról, megpróbálok még egy levelet írni. Tagadhatatlan, egy igen hosszúútra megyünk. Segítsen meg a Jóisten, hogy örömmel találkozhassunk, hisz szombaton is történt egy csoda, most is megsegíthet a Jóisten. Nem hozhattunk magunkkal semmit, mindenünket elvettek, a hátizsákunk egy külön vagonban van. Irány Németország, mi legalábbis ezt tudjuk, de lehet, hogy Kassán keresztül megyünk. A kísérők meglehetősen bánnak velünk, most szerencse nincs olyan meleg, ha tudok úgy még írni fogok valahonnan. Nem akarlak benneteket elkeseríteni, de nagyon szeretnék még élni, és adja a Jóisten, hogy ezt el is érjük. Drága gyerekeim, vigyázzatok a drága anyukánkra, és te drága anyukám, vigyázza mi közös szemünk fényére. Ésha ez sikerül, akkor ezt megháláljuk a Jóistennek. Addig is szívből jövő meleg szeretettel ölel és csókol a titeket nagyon szeretőaputok.

Csütörtök fél tizenegy, tehervonat.

Aki ezt a levelet megtalálja, boríték és bélyeg nélkül bedobja, biztosítom, boldog lesz az egész élete!

Varsányi Weisz Imre

Megyaszói születésű az “Élet Menete Alapítvány” fáradhatatlan önkéntese, Varsányi Weisz Imre. Imre bácsi 1930-ban született. Tizennégy éves korában Auschwitzba deportálták, ahonnan csodával határos módon megmenekült. Később a muldorfi munkatáborba vitték, ahonnan 1945-ben szabadult fel. Holokauszt túlélőként számtalan városban, iskolában és művelődési házban mesélte el több ezer gyereknek élete történetét!

Abaúj-Torna Megyében már a 18. század elején jelentős számú zsidó élt. A feljegyzések szerint többségük kereskedéssel, szeszfőzéssel, kocsmabérlettel tartotta fenn magát. 1910-re a vármegyében létszámuk 14 000 főre emelkedett, így a népesség 7%-át tették ki. Az első világháborút követően, a trianoni békében rögzítettek ketté szelték a vármegyét, mely ezáltal központját elvesztette. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 14 764 izraelita élt ekkor a térségben. A következő járások léteztek: abaújszántói járás, csereháti járás, gönci járás, kassai járás, szikszói járás, tornai járás.

Megyaszói zsinagóga

Az 1944-es összeírás alkalmával – melyet a németek írtak elő és a Magyar Zsidók Központi Tanácsa végzett el - 21 izraelita hitközség került nyilvántartásba a vármegye területén. Ebből húsz az ortodox irányzatot képviselte, egy pedig a neológot, továbbá 10 anya- és 11 fiókhitközség volt köztük. Ezek azonban eddigre nagyon elszegényedtek, így hitéleti tevékenységet sem fejtettek ki különösebb mértékben. 1949-es adatok szerint a korábbi 21 hitközségből 3 maradt fenn: Abaújszántón, Encsen illetve Szikszón.

Balogh Attila a szikszói születésű cigány író édesapja, Balogh Béla 1942-43-ban megjárta a Don-kanyart, a 21/II-es zászlóaljnál volt honvéd szakaszvezető, itt szenvedett súlyos sebesülést. Sérülése miatt leszerelték, ezért 1944-ben már szülőfalujában, Alsóvadászon élte meg a falusi zsidó családok elhurcolását; ekkor feleségével sikerült egy zsidó kislányt elbújtatniuk és megmenteniük. Balogh Attila életére nagy hatást gyakorolt a szülei embermentése holokauszt idején. A nő felnőttkorában visszalátogatott a cigánytelepre, ahol találkozott az akkor még gyermek Attilával is.

Miskolcról deportálták Szikszó és a Szikszói járás, Szerencs zsidó közösség megmaradt tagjait. Az itt összegyűjtött zsidók közül az utolsó pillanatban két új munkaszolgálatos-század részére kiemeltek, illetve a Borbély-Maczky főispán által mentesített orvosokon és gyógyszerészeken kívül mindenkit elhurcoltak.

A szikszói vízimalom

A Bársonyos mentén álló szikszói vízimalom bérlője volt a Rotschild nevezetű család. Az alsódobszaiak többsége ebbe a malomba járt őröltetni, és lisztet is vehettek itt. A főmolnár a szikszói Monos János volt. Rotschild stráfkocsival szedte össze a környékről az őrölnivalót, majd a lisztet ugyanígy haza is szállította. A deportálásokat megelőzően a szikszói csendőrség parancsnoka figyelmeztette, hogy hamarosan megkezdik a deportálásokat, ha tud, tűnjön el. Erre egyik este Rotschild megkérte Monost, hogy mennyen ki a malomba, mert segítséget akar tőle kérni. Ekkor közölte Rotschild, hogy sürgősen el kell utazniuk és kérte, hogy stráfkocsin szállítsa el őket. A bőröndöket és az öt gyereket felrakták a kocsira, majd a Hernádon keresztül feljutottak Alsódobszára a Valkó-féle kocsmáig. Itt lepakolták a bőröndöket, hogy innen majd más viszi őket. Monost pedig visszaküldték, hogy intézze a malom dolgait, ha kérdezik, mondja azt, hogy nem tud semmit. Rotschildék a dobszai Báyer-tanyára menekültek, ahol Báyer Ernő bujtatta őket a magtár padlásán tavasztól-december végéig. Mire tavasszal megkezdődtek a környéken a harcok addigra már óvóhelyet ástak, minek tetejére kukoricacsomót tettek. Az óvóhely még fűtéssel is rendelkezett.

Sírok az alsódobszai zsidó temetőben

Mikor nyáron aratáskor az aratók a magtár mellett akartak kaszálni, Báyer Ernő azt mondta, hogy azt hagyják, mert a kutyák nagyon összefetrengték, ne küszködjenek vele, majd azt ő levágja. Az ebédkor pedig nem a szokásos magtár melletti helyre ültette az aratókat, hanem közvetlen a ház elé a kiskertbe, azzal a kifogással, hogy így jobban tud velük ebédelni. Ezen a nyáron még disznót is vágott, ami pedig soha nem fordult elő. Csépléskor a magtár padlására semmit sem lehetett felvinni. Báyer Ernő Felesége, Margit néni 13-14 embert volt kénytelen nap, mint nap etetni. Ez a „vendéglátás” egészen december végéig tartott, amikor is visszatértek Szikszóra. Rotsild 1947-ben családjával kivándorolt Izraelbe, s ugyan ebben az évben meghalt Báyer Ernő is. 2006 körül egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára, a vízimalom egykori helyére. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Majd végül az akkori tulajdonosának elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené azt.

Szabó Gyula csendőr

1944-ben megkezdődik a környék zsidó családjainak a deportálása. Ebben az időben Alsódobszáról két családot vittek el: özv. Mangel Gézánét és lányát, Évát, illetve a Cserje-tanyáról elvitték Friedman Lajos bérlőt és fiát, Györgyöt.

Sebő Ernő –ki akkor tartalékos tisztként szolgált- jó kapcsolatban volt Friedman Györggyel, ezért a HM-nél elintézte, hogy Györgyöt kivegyék a munkaszolgálatosok menetszázadából. Friedman György így a hátország egyik jelentéktelenebb alakulatánál vészelte át a háborút, mint gépjárművezető.

A másik történet szereplője Szabó Gyula csendőr őrmester, akit 1944 nyarán a kassai állomáson a zsidók kértek, hogy egy kis levegőt engedjen már be a vagonokba. Az SS-katonák ezt szigorúan tiltották, ám ő mégis kinyitotta a vagonajtókat. 1944 őszén pedig leventéket kísért Kassabéla községig, ahol mintegy 180 leventét saját felelősségére elengedett, akik így megmenekülhettek a háború borzalmaitól. Gyula bácsit mindíg is egy jószándékú embernek ismertük, ki ilyen embertelen időkben is önmaga tudott maradni.

Alsódobsza földtani értékei

Szén, gipsz, nomeg ezerszínű lösz és agyag

A Harangod vidéke, melyhez Alsódobsza is tartozik dombos jellegű, mely nyugaton meredek peremmel szakad le a Hernád alluviális (fiatal folyóvízi üledékből felépített) síkjára.

A Hernád egy dobszai szakasza

A szarmata végén (13-14 millió éve) a terület megsüllyedt, s tengeri elöntés alá került. A térségi tengeröbölben sekélytengeri, ún. partközeli facies: homok, kavics, sárga és kék agyag, homokos agyag és agyagos homok rakódott le. Rozlozsnik Pál az alsópannon rétegekben korjelző faunákat talált a Hernád partjának alsódobszai szakaszán. A Felhegytől nyugatra durva homokban és szürke, illetve sárga meszes agyagban az alábbi maradványokra bukkant: Prosodacna schmidti Hörn, Congeria vident, Limnocardium variecostatum Vit., Limnoccferdium cfr. penslii Fuchs, illetve Helicigona cf. orbis.

Az alsó-és a felsőpannon határán a folyó bal parti sávja megemelkedett, ezáltal szárazulattá vált. Ezen a mocsaras, erdős területen megindult a szénképződés. A keletkezett szenet Rozlozsnik Pál (1932) szénpala és lignit néven írja le, míg mások barnakőszénként említik. Korát és képződési környezetét tekintve lignitről van szó, de figyelembe véve azt, hogy a német nevezéktan alapján a lágy (puha) barnakőszén megfelel a lignitnek, a barnakőszén elnevezés is helyes.

Lignit

A Felhegyen a tengerszint feletti 200 m magasságban 40-50 cm vastagságú szénréteg bukkant a felszínre. 1925-36 között és 1949-50 telén a lakosság a kitermelését is megkezdte, bár a barnakőszén, sem vastagságában, sem minőségében nem éri el az optimálist. A településtől nyugatra 160 m-es tengerszint feletti magasságra, míg a Felsőhegynél 150 m-re ereszkedik le a széntelep. Itt az összlettben két vastagabb és közöttük két vékonyabb fás barnakőszénréteg található. A két vastagabb telep között 5 m-es a távolság. Az alsó telep mindössze 67 cm vastag. Fűtőértékük 2120-3971 cal között váltakozik. Észak irányba a kőszénrétegek elvékonyodnak és lealacsonyodnak a Hernád szintjéig. Ezt a szenet a 30-as években a közeli községekben értékesítették.

       Az a gazda, akinek a földje alatt futott a bánya, illetményszenet kapott. Egy időben az iskolát is az egyházi földek után kapott járandóság szénből fűtötték. A tanító pedig a bányász szülőktől kapott szénnel tüzelt. A bányát aztán bezárták, ugyanis a gyenge minőségnek köszönhetően nem volt kifizetődő a kitermelése. Mivel a szénréteg közel a felszínhez helyezkedik el, a föld néhány helyen beszakadt így veszélyeztetve a földművelést. Vájatai olykor a falu házai alá is benyúltak, s a lakók nem bírták elviselni a bányászattal járó rezgéseket. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a föld megsüllyedt, és a lakóházak veszélybe kerültek. Egy része az itt lévő szénnek még a Hernádba is belenyúlt. Az emberek a víz alól szedték ki a szenet, majd a partra rakva, száradás után hazavitték. A főaknászt Stubner Gyulának hívták. Említésre méltó, hogy a Kis-erdő alatti részen is van szén.

Gipsz kristály

A Doma nevű partszakasz suvadásos lignites rétegeiben gipszkristályokat találhatunk, a mintegy 40 cm-es sárga színű agyagrétegben, mely színét a felette található lignitrétegtől kapta. Ennek hatására limonit csomók és 6 cm vastagságot is elérő gipszlencsék is képződtek benne. A gipsz valószínűleg az eredeti növényi anyagok fehérjéinek bomlásakor keletkezett kénvegyületeknek az egyidejűleg lerakódott Ca-tartalmú vegyületekkel, kiváltképp mésszel alkotott keveréke. Nagy esőzések utáni, suvadásokkal feltárt friss rétegekben gyakran találhatunk fehér, szürkésfehér, általában zavarosan áttetsző, csak apró részletekben víztiszta kristályokat. Gyakoriak a szabálytalanul összenőtt kristályhalmazok, ritkábbak a rosszul fejlett fecskefark alakú ikrek. A szerencsi Zempléni Múzeum egykori kis földtani gyűjteményében több mint 50 gipszkristály volt, melyeket a 60-as években gyűjtöttek Alsódobszán. Az 1940-es évek elején szerpentinút építése közben a munkások 1-2 dkg-tól egészen a negyedkilós darabokig találtak ilyen kristályokat. Ezekből a kristályokból az egykori Hejczei János-féle szőlő aljában is található. Kiégetve és összetörve kiváló gipsz alapanyag.

A felsőpannon idején már csak Harangod DNy-i részét borította a tenger, a többi terület már szárazulattá vált, amelyre az északról érkező Ős-Hernád kavicsos üledéksort rakott le. Pinczés Zoltán szerint az Ős-Hernád a Hideg-völgyön át folyt délfelé, majd a levantei megbillenés során került a mai helyére. A pliocén végén (2,5 millió éve) és a pleisztocénban (2,5 millió évtől 12 ezer évvel ezelőttig) a folyók és

Súvadás

patakok tovább építgették hordalékkúpjukat. A pleisztocénban (jégkorszakban) hazánk a Harangod vidékével együtt peri-glaciális (jégtakaró környéki) területhez tartozott. A glaciálisokban, amikor a jég egészen a Kárpátokig nyomult előre, a hőmérséklet rendkívül alacsony volt. A kevés csapadéknak köszönhetően a folyók vízhozama csökkent, ezáltal kevesebb hordalékot szállítottak. Az erős északi szelek kifújták a hordalékkúpból a finom poranyagot, majd a füves, száraz térszíneken lerakták, ezzel megindult a löszképződés. A glaciálisok idején a szoliflukció (sár- és iszapfolyás) átformálta a laza üledéket. Az interglaciálisokban (két hideg periódus közötti idő) melegebbre és csapadékosabbra fordult az éghajlat, ezáltal ismét megindult a hordalékkúp építés. A lösz a megemelt Hernád-parton a legmagasabb, majd kelet felé fokozatosan elvékonyodik. Alsódobszánál 8 m, Megyaszó környékén viszont már csak 2-4 m vastag.

         Gyönyörű látványt nyújt továbbá a Hernád menti magas part folyó menti része, mely rétegződésével egy torta szelet sokszínűségére emlékeztet. Felépítése a következő:

Magas part

0,00-5,95 m lösz

5,95- 6,35 m szürke homok

6,35-7,56 m kék agyag

7,56-9,10 m szürke agyagos homok

9,10-11,42 m sárga homok

11,42-13,83 m kékesszürke agyag

13,83-13,90 m sárga durva homok

13,90-14,00 m finom sárga homok

14,00-15,30 m agyag

Az 1848-as forradalom hatásai az egyes falvakban

„Hála Istennek, hogy megértük!” 

Az 1848. esztendő első hónapjaiban, nagy sürgés-forgás támad a bőcsi reformátusok temploma körül – olvashatjuk Gyüker József bőcsi földműves naplójában. De igaz ez a Hernádot szegélyező összes településre. A híre mindenhova eljutott a nagy tavaszi változásoknak, amely meghozta a jobbágyság felszabadításáról és az urasági robotmunka eltörléséről szóló törvényt. Az öreg Gyüker József nagy fellélegzéssel írja naplójába: „Hála Istennek, hogy megértük! 1848. tavaszkor kezdett a forradalom indulni… Ugyanebben az évben szűnt meg a robot. A tavaszi szántáskor utoljára a Csegébe szántottam robotába és a dézsmálás is elmaradt.” Az új rendet a közigazgatás vezető embere, a főszolgabíró közölte a községgel.
A hernádnémeti Fige család naplójában pedig az alábbi bejegyzés olvasható: "1848 évbe április 9dikén jött be nállunk és az egész Európába a szabacság, akkor szűnt(ek) meg az úrbéri-viszonyok, az rabota szolgálat, dézsma tasja (= taksa) s. a. t., melynek öröm ünnepet tar­tottunk. Húsvét másod napján az egész helységbe vígasság volt, 51 üveg bortel fogyasztottunk akkor az ünnepbe.”

Halmajon azonban nem ment ilyen könnyen a változás. A feudális szolgáltatásokat továbbra is teljesítették, amit bizonyít, hogy a tagosítási per során a községi bíró és a jegyző igazolják, hogy az úrbéresek 1848. május 1.-től 1869. május 13-ig még tettek úrbéri szolgáltatásokat, mert hajtották őket. Egy évre még a dézsmát is megadták, ami két köböl gabonát, hat véka árpát és tizenkettő kéve zsúpot jelentett.

A jobbágy-felszabadító törvény értelmében a majorsági jobbágyok csupán személyükben szabadultak fel, az általuk használt föld nem lett a tulajdonuk. A jobbágyok tájékozatlanságát használta ki a földesúr, amikor a szolgáltatásokat beszüntető jobbágyokkal szemben azzal lépett fel 1852-ben, hogyha az elmaradt ötévi szolgálatot pótlólag nem teljesítik vagy nem váltják meg, elvesztik jogukat a föld további szabad használatához.

A forradalom híreit hallgatja a falu népe

A nemzeti érzelmek fellángolásának jeleként a bőcsi templom kapuját nemzetiszínűre festik.

Alsóvadászon 1848 áprilisában "...a békés úton kivívott szellemi és polgári szabadságért hálás isteni tiszteletet..." tartottak a templomban. A nemzeti ügy iránt elkötelezett Kérészy Mihály lelkész folyamatosan ébren tartotta az ország ügye iránt a közfigyelmet. "Április 21-én tisztelendő prédikátor úr a nemes egyháztanácsot s mindkét fél bírákat meghívta a délesti isteni tisztelet végeztével hírlapok olvasására."

Valószínűleg a márciusi forradalom szelleme járja át az  alsódobszaiak 1848. május 31-én keltezett levelét, melyben Kisdobsza kéri egyházuk különválását a Nagy-Dobszaitól, hiszen tudják biztosítani a papot, és ugyan annyit fizetnek, mint a nagydobszaiak. Ezennel kérik a nagy-dobszai templom építésére befizetett pénz visszafizetését.

Csakhamar megharsantak a nemzetőrség toborzó dalai és megkezdődik a toborzás, katonai kiképzés. A Gyüker-féle naplóban így olvashatjuk:

„1848-ban tavaszkor kezdett a forradalom indulni, a vármegye tisztjei városon, falukon megjelenvén, serkentették a népet a felkelésre és a papok is javalván a köznépnek, az őrsereg csakhamar összeíródott és egész nyáron át, némelykor a berken, egzerérozást tanultak. Bizéki nevezetű őrnagy volt a komendánsok.”

Újságot olvasó idős paraszt

Alsóvadász is kiállított egy nemzetőr századot Fáy Ferenc parancsnoksága alatt, melynek  Kis István, az egyház curatora is tagja volt, s 1848. október 15-én maga is a haza védelmére indult. Megyaszóról 273 nemzetőr került kiállításra. Gönc lakói is a forradalom, majd később a szabadságharc ügye mellé álltak. Pénzt gyűjtöttek a Pesten felállítandó „Martius 15. 1848." emlékműre. A krajcáronként összeadott pénz huszonnégy forint tizenhárom krajcárt tett ki. 1848. április 21-én felállították a nemzetőrséget. A II. nemzetőr zászlóalj harmadik százada Göncről került ki. Parancsnoka Erdélyi István százados volt.

Októberben az alsóvadászi templomban felolvasásra került Batthyány Lajos miniszterelnök levele, "...melyben igen elevenen rajzolja azon vészteljes komor fellegeket, amelyek kedves honunk polgári egén, ennek dél s nyugoti sarkai felől édes nemzetünket... végveszéllyel fenyegetik". Nem sokkal ezután, október 28-án az egyházközség elöljáróinak

gyűlésén foglalkoznak a haza sorsával: "A tisztelendő prédikátor úr világosítá az egyháztanácsunkat hazánk mostani vészes állapotjáról."

A haza veszélyének hírére el is indulnak a nemzetőrök, és honvédek megütközni az ellenséggel: „Szent Márton nap után felülrül Kassa felé indultak az ellenség ellen. A kormányok rendelkeztek: az őrseregbül minden tizediknek  el kellett menni, vagy a maga helyébe legényt fogadni.”

A maga helyébe fogadásra jó példa az alsódobszai Gaskó István Esete. Az 1848-as szabadságharc során Kis-Dobszáról két legény vonult be Kossuth seregébe. Egyikük -Gaskó István- egy bábonyi gazdag legény helyett, 300 forintért. A szabadságharc vége után több évvel tért haza megöregedve, összekaszabolt forradásos arccal, elváltozott hanggal. Családja elsőre meg sem ismerte, be sem akarta engedni.

 A kezdeti örömmámort követően a háború zord arcának híre is elért a hátországba: Összeszedvén magokat elindultak, jóféle ruhákba, Újhelybe, Boncsér József, mint próbált, azelőtt katonaviselt ember volt köztök a parancsnok.

Nemzetőrök

Újhelyből Kassára mentek, itt kaptak fegyvert, de némelyik részének fegyver se volt a kezébe az előtt. Az ellenség jött felülrül. Harmadnapra kélve ki kellett rukkolni a harsányi partra. Itt rendbe kellett állni.

Az ellenség jött le Kassáról Szikszó felé, a szikszai és az ujfalusi hegyen várta a katonaság megérkezését, de olyan hideg volt, hogy a strázsák közül fagyott meg, mert a hidegséget a hó is nevelte.

A magyar az ellenség előtt itt nem állhatott meg, hanem elnyomult. A belsőbőcsiek Szentpéteren voltak kovártélyba, onnan jártak ki a határszélre strázsálni. Gömör felől várták az ellenséget. Éjszakára ölfát vittek ki tüzelni, mégis alig állhatták a hideget. Dudás Sámuel is ott volt, ő beszélte.”

Az alsóvadászi egyház november 12-i határozata elrendelte, hogy "A háború által utolsó ínségre jutott fejértemplomi, debelyácsi és pákozdi szerencsétlen lakosok számára keresztyéni adakozás egybeszedése rendeltetett az egyháztanács részéről." 1849. májusában pedig a függetlenségi nyilatkozat olvastatott fel a templomban.

Falusi tanács