Szentistvánbaksa története

A falu, mely államalapítónk nevét viseli

A település címere

Szentistvánbaksa az egykori Abaúj-Torna vármegye déli részén terül el. A falu a régi Abaúj vármegye legrégibb községe volt. A település nevének eredetével kapcsolatban két elmélet létezik. Az egyik szerint a tájat valamikor uraló nagy kiterjedésű bükkös és tölgyes erdőségekben szénégetők telepedtek meg, és a halomba rakott, felaprított félgömb alakú farakások (boksák) után kaphatta a nevét a falu. A másik variáció a név eredetének értelmezésére az, hogy több száz évvel ezelőtt a lakosság nagy számban tenyésztett kecskéket,  melyek számára több helyen só tömböket raktak ki, innen eredeztethető – a baksózó kifejezés után – a község neve. A település első írásos említése 1262-ben egy név nélküli oklevélen történt Alsó-Baxa néven. A lakói ekkor várjobbágyok voltak. 

Szentistvánbaksa Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik jelentős régészeti lelőhelye, a község területén egykor fennálló bronzkori emberi település egységes képe mutatkozik az előkerült leletek alapján. A község fölött egy uralgó magaslaton az 1800-as évek végén avar kori, cölöpökre épített halotti kamrák nyomaira bukkantak, melyek a Kr.e. 2., vagy 3. sz. emlékei. Az 1930-as években a miskolci Hermann Ottó múzeum régészeti részlegének munkatársai ásatásokat végeztek a szántóföldből ma is 10 méter magasan kiemelkedő – az egykori "kriptát"magába foglaló – dombon. Az ásatások során kerámia edények, és avar-kori fegyverek maradványai kerültek elő nagy tömegben. A sírhalmok körüli mai szántóföldeken még napjainkban is számtalan kisebb kerámiatöredéket és a zempléni hegyekből az avar-korban ideszállított kődarabokat fordítanak ki az ekék a földből.

A halom a levegőből

Cserépedény az agyagnyerőhelyről

A település védelmét szolgáló gát építése során szintén végeztek régészeti feltárásokat. Az ennek során végzett régészeti megfigyelés alkalmával a Herman Ottó Múzeum munkatársai neolit (újkőkori) leleteket - edénytöredékeket és kiégett agyagtapasztás darabokat, vagyis paticsot - találtak a felszínen. A térség első élelemtermelő közösségei egyikének településmaradványa került napvilágra az anyagnyerő területén. A faluszerű település ún. agyagkitermelő gödreit találták meg, melyekből a házak felépítéséhez bányászták ki az agyagot az itt élők, majd elhasználódott tárgyakkal, szeméttel, pusztulási omladékkal töltötték fel ezeket. Az egyik ilyen gödörbe házomladékot töltöttek, mely főleg igen nagyméretű agyagtapasztásokból (házfal darabokból) állt. A paticsok valószínűleg egy tűzben elpusztult épületből származtak. A tapasztások többségének egyik oldalán sövényfonat, ágak vagy oszlopok lenyomatai láthatók, míg másik oldalukat nagyjából elsimították. Ez utóbbi lehetett a házfal külső vagy belső felülete. Két piros és fehér festéssel díszített kisebb tapasztás darabot is találtak a leletek között. Emellett használati tárgyak darabjai - edénytöredékek, pattintott kőeszközök és gyártási hulladékok, őrlőkövek, csonteszközök, illetve állatcsont, kagylóhéjak és festékrögök is előkerültek a lelőhelyen. Emellett jelentős lelet egy emberszobrocska feje, valamint egy idol lába.

A Szentisvánbaksán előkerült leletanyag a Kárpát-medence újkőkorának középső szakaszához, azon belül az alföldi vonaldíszes-kultúrához, egészen pontosan annak legkorábbi időszakához köthető. Ez a periódus a radiokarbonos kormeghatározás alapján a Kr.e. 5600 és 5200 közötti időre tehető. Az egyik újkőkori objektum fölé csúszott jégkori agyagrétegből előkerült egy paleolitikus (őskőkori) pattintott kőeszköz is. Szolyák Péter meghatározása szerint a lelet nyersanyaga az északi tűzkövek közé sorolható, vagyis a Kárpát-medencén kívülről, a mai Lengyelország területéről került a Hernád völgyébe.

Légifelvétel

A település Cuch fia Domokos várjobbágy birtoka volt, aki fiú örökös nélkül halt el. 1317-ben Károly Róbert király Cuch fia Domokos birtokát Zovárd nemzetséghez tartozó Oproud (dictus) István mesternek adományozta. Szentistvánbaksának 1321-ben már malma áll a Hernádon ami kétségkívül jelentős gabonatermelésre vall. A XV. században a Hegymegi családnak is van birtokrésze Baxán. 1427-ben Alsó Baksa 1 jobbágyportával van felsorolva a portális összeírásban. 1576-ban Abonyi Imre a földesura, kivel a lakosság áttért a református vallásra. 1608-ban Szentistvánbaksa az abaúji református egyházkerülethez tartozik. 1627-ben Alsó, vagy Szent-István-Baksa néven szerepel a vármegye jegyzőkönyv rovataiban. 1635-ben a török feldúlta a községet, lakói elmenekültek. A mezőgazdasági foglalkozású jobbágynépességre a következő században is megpróbáltatások vártak. 1643-ben Abonyi István Baxa örökös ura a megye portális gyalogsága élére állíttatik. A hódoltság ideje alatt elpusztult, 1715-ben cúriális község, népessége nincs. Földesura 1744-1802-ig Abonyi András, kivel kihalt az Abonyi család. A Rákóczi-szabadságharc bukását követő elnyomás idején csak néhányan lakták a települést. A falu a XVIII. században újra települt református magyarokkal.

Szent István szobra a településen

Az 1780-as években készült katonai leírás a következőket jegyezte meg Szentistvánbaksáról: a Hernád mellett fekszik; van egy szilárd temploma; középmagas, sűrű tölgy- és bükkerdő amin az ingoványok miatt nem lehet átkelni, tavasszal és ősszel víz alá kerülnek, a visszamaradt mocsarak soha nem száradnak ki; az utak a Hernád mellett az áradások miatt hosszú ideig nem járhatók; szőlő és más dombok uralják a völgyet és a helységet. A katonai összeíróknak nyilvánvalóan a logisztikai lehetőségek voltak fontosak, de a leírás jól érzékelteti a falu elzártságát.

1833-ban mint magyar falu szerepelt, református templommal, zsinagógával, 90 házzal, 691 lakóssal (179 római katolikus, 460 református, 52 zsidó) és lisztmalommal. Az 1910-es népszámláláskor 584 lakosa volt, ebből 582 magyar volt. Ebből 122 római katolikus, 433 református, 19 izraelita volt. 1869-től 1920-ig 687-ről 592-re esett vissza a lakosság száma.

Az I. világháborúban a község lakói közül 11-en haltak hősi haláltakik emlékhelye a községi temető elején található.

 István király