Szirmay Hugó fegyvereinek megsemmisítése

Anekdota a csanálosi Szirmay Hugóról

Vay Sarolta

Vay Sarolta grófnő 1859-ben született. Fiútestvérek között nevelkedett, fiúruhákban járt, és Krúdy Gyula szerint tőrt hordott a zsebében, hogy a férfiaknak eszükbe se jusson a nőiességére gondolni. Lány létére kiharcolta, hogy egyetemre mehessen, tanult Lipcsében, Drezdában és Berlinben is, tanulmányait végül Budapesten fejezte be. Hírlapíró lett, írásai az Országos Hírlapban, a Budapestben és a Pesti Hírlapban jelentek meg. Írásait Vay Sándor álnéven írta. A Sándor nála nem csupán írói álnév volt, hiszen férfiként élt, férfiként viselkedett és öltözködött, nőkkel volt szerelmi viszonya, sőt „házasságot” kötött, először Eszéki Emma színésznővel, majd Engelhardt Máriával (egyszer egyik női szerelméért még párbajozott is). Csak akkor derült ki, hogy nő, amikor őrizetbe vették egy csalása miatt. A Vay Sándor gróf néven kívül D'Artagnan és Vayk álnév alatt jelentette meg írásait. Svájci tartózkodásakor tüdőgyulladást kapott és egy luganói szanatóriumban meghalt.

A Hét című újság címlapja

Ma azt mondanánk, hogy bulvár újságíró volt. Vay Sarolta írásaiban a „celebek” olyan neves történelmi személyek, mint gr. Széchenyi István, József nádor, Metternich, Sándor Móric vagy Déryné Széppataki Róza. Nem maradhatnak ki az uralkodókról szóló történetek sem. Egy ilyen érdekes anekdotát örökített meg Szirmay Hugóról, az akkori Hernádcsanálos –ma Ócsanálos- birtokosáról. A történet abban az időben játszódik, amikor az osztrák és orosz győzelem következtében Haynau kötelezővé tette a fegyverek beszolgáltatását. A családi és nemesi díszkardok is begyűjtésre kerültek, ahogy a Nemzeti Múzeumban található – olykor használhatatlan – fegyverek is, de még a játék kardokat is összeszedette az üzletekből. Hajtóvadászat indult minden, a forradalom emlékét szolgáló írásos dokumentum ellen. Nemzetőrségi iratok, a Függetlenségi Nyilatkozat példányai és az Országgyűlés volt képviselőházában található iratokat, Kossuth bankókat mind összegyűjtötték.

Az írás többek között a Hét című újság egyik számában jelent meg, mely az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható. Belőle kitűnik, mekkora fájdalom volt, ha egy család férfi ága kihalt, illetve, hogy az 1848/49-es szabadságharc leverése, és az osztrák uralom milyen érzéseket táplált a magyar nemességben.

NINCS SZIRMAY!

„Oligarcha volt Szirmay Hugó és csanálosi kastélyában fejedelmi gazdagságtól ragyogott minden. Neje, a ragyóczi Csomák híres nemzetségéből, nagyműveltségű asszony volt, aki annyi könyvet hozatott a

A Szirmay család címere

bécsi meg a pesti könyvkereskedőktől, hogy évente egy-egy kis birtok is kikerült volna abból a pénzből. A háziúr meg ritkaság-gyűjteményre, remek fegyvereire volt büszke, amelyek csupa drágakövekkel, gyönggyel, rubinnal, smaragddal voltak kirakva. 1849 októberében jött aztán a parancs Kassáról, hogy mindenkinek be kell adni, ami fegyver van a házánál. Már aki azután fegyvert akar tartani Abaúj vármegyében, az menjen be a megyefőnökhöz, a Bezirksvorstandhoz, kérjen szépen engedélyt, vágjon pukkedliket a cseh kellnerekből lett Bezirkeruraknak, mert ha nem teszi, bizony még egy ősi flintát sem hagynak nála, hogy elkergesse unalmát egy kis nyulászással az őszi ugarban. Szirmay Húgó is megkapta ezt a rendeletet. Az ősz nemes végigolvasta a rubrikázott papirost, rajta a ménkű nagy, kétfejű sasos stampigliával, aztán szépen összehajtogatta és betette a belső zsebébe. Egyszer, kétszer végigsétált a nagy, öblös ebédlőben, hogy léptei alatt csak úgy csikorgott a kemény tölgyfa-padló - aztán befordult a fegyvertárba. Egymásután szedegette le a simára feszített zöld posztóról a sok, kincset érő darabot. Rozsdásfringia - markolata sas fej, szikrázó rubin-szemekkel. Hadik apó meg Laudon táborában forgatta talán valamelyik bátor nagyapa... Széles, rézveretű kard, Andrássy István kuruc generális uramat kísérte tán valamelyik Szirmay, mikor ez verte a prüsszögő, kényesen lépegető paripa tomporát. Régi, nehéz, harcviselt szablyák, aztán díszkardok, büszke uraik akkor viselhették, mikor Mária-Terézia királynőt, megsiratott II. Leopoldot, Ferencet koronázta a nemzet. Csaták és ünnepségek tanúi, emlékei ősi dicsőségnek, egyaránt kedves az utódnak. Szirmay Hugó hol egyiket, hol másikat vette kézhez, ki-kihúzta a rezes, bársonyos, meg drágaköves tokból és suhintott is velök egyet, kettőt. Aztán megtörülgette szépen, gondosan, finom, puha szarvasbőrrel, mint a gondos gazda, aki azt akarja, hogy az ő holmijában fia, unokája is gyönyörködjék. Nagyot sóhajtott Szirmay - mert itt, épen az ősi dicsőség emlékeivel telt szobában, érezte legjobban, hogy az ő ága kiszáradta családfán - nincs fia, nincs Szirmay, aki gyönyörködhetnék dús uradalmaiban - drága fegyvereiben. De meg most el is viszi a német. A dölyfös, őseire büszke főúr fölegyenesedett, mint a sivatag pálmája, megrázta hatalmas fejét, aztán toppantott egyet a lábával.

Felesége, Szirmay Hugóné halálának gyászjelentése

- Azért sem adom a németnek - ne legyen senkié, ha nincs Szirmay...

És valóban - midőn bealkonyult és homályos köd ereszkedett alá a szomorú, őszi tájra, Szirmay Húgó behívatta dolgozó-szobájába a titkárát és kezét vállára helyezve, keményen szemébe nézett a fiatal embernek:

- Domine, becsületes hazafi maga, tud maga hallgatni?

A titkár némán intett a fejével. Szirmay ekkor bement a fegyvertárba és kihozta a zsákokba varrt, összekötözött drága fegyvereket. Kincs feküdt ott halomban, egy fejedelmi dominium ára. Aztán rábízta titkárjára, hogy az éj sötétjében, a park tekervényes útain keresztül lopózkodjon ki a dűlő útra, föl a töltésre és ezt a tenger kincset, gyöngyöt, drágakövet, mind dobja belé a kert alatt folyó Hernádba.

- De uram...

- Egy szót se - vágott közbe a nemes ur - holnap jönnek a fegyverekért, beszedi a mostani kormány... én ezt nem akarom megérni - fiam nincs, de ne legyen a németé, inkább veszszen, pusztuljon el a folyóban.

A titkár szótlanul meghajtotta magát - és mikor egy óra múlva visszajött, a Hernád szennyes, zúgó árja betemette már a régi dicsőség emlékét, vagyont érő kincseket. A fegyvereket beszedni jövő Comissio még csak egy rossz mordályt sem talált a Szirmay Hugó híres fegyvertárában.

- Elvitte azt, uraim, régen a horvát, a muszka, meg az a sok mindenféle náció, ami itt megfordult a hosszas táborozások meg átvonulások alatt, - magyarázta Szirmay.

És kedves fegyvereinek elsüllyesztése után egymásután hagyott veszni, pusztulni mindent a nemes úr.

- Nincs Szirmay, - minek maradjon a németnek!

A pazdicsi Szirmay-kastély

Csak ennyit mondott, ha régi barátok korholták, hogy pusztul - vész az ősi dominium. Bánta is ő. A Hernád, akár csak az Ágota kisasszonykertjéből, évről-évre szaggatta a csanálosi puszta egy-egy darabját. Rá se hederített. Ha jött jelenteni a tiszttartó, hogy jó volna feltölteni a rakoncátlan folyót egyet rántott a vállán és mogorván vetette oda:

- Hadd vigye a víz, ne jusson német kézre, nincs Szirmay.

Mikor egy ízben egyik zempléni birtokán, Pazdicson járt - kigyulladt a szép kastély. Szirmay Hugó már épen aludni készült - csizmáját húzta le régi inasa, Jancsi. A nemes gróf újra fölhúzatta csizmáját, kiment az udvarra és onnan nézte, hogy omlik be a tető, hogy lesz minden a lángok martaléka. Egy újjal sem engedett a mentéshez nyúlni, valamennyi cselédjének végig kellett nézni ezt a pokoli tűzijátékot - és azt, hogy lesz porrá,semmivé annyi fény és szépség.

- Hadd pusztuljon, úgy sincs Szirmay!

 A mai nemzedék nem érti ezt már - ilyen lelki állapotokról a most élő embereknek alig van fogalma. A forradalom is egy csodálatos mythosszá vált előttünk, amelynek hőseiről álmodunk és vértanúinak megkoszorúzzuk szentelt hamvait.”