Az 1577-es szikszói vásárütés

A szikszói Márton-napi vásár kifosztása

 

 

A vásárütést megéneklő vers részlete

A hódoltság idején a kereskedelem egyik oszlopos eleme a mezővárosok vásárai voltak, melyekre kalmárok, árusemberek, boltosok, kereskedők, tőzsérek, kufárok igyekeztek. A jobb vásárokra seregével vonultak a kötött kalmárszekerek, a rézárukat vivő bakószekerek, a debreceni sóskocsik, a könnyű fakószekerek és a vásznasok társzekerei. A pénzváltók költöző szekereken indultak, és zsákokban meg tarisznyákban vitték a csengő tallérokat, no meg az apróbb váltópénzt. Hogy az útonállókat elriasszák, többnyire tömegesen és lehetőség szerint felfegyverkezve vonultak a vásárokra. Az utazás és maga a vásár nem volt veszélytelen dolog ezekben az időkben.

A török és magyar végvári vitézek kölcsönösen rajtaütöttek egymás vásárain, amit rendszerint olyankor ejtettek meg, mikor a sokadalom a vége felé haladt. Ugyanis ilyenkor a portékát már szépen becsomagolták, a pénzt a zsákokba kötözték, s megkezdődött az áldomásivás. Miután a vásárosokat alaposan megkopasztották, a nyereséggel, az elfogott kereskedőkkel és lakosokkal biztos helyre vonultak.

Bár 1568-ban Drinápolyban béke köttetett, még sincs olyan hónap, amikor nyugton lenne a török. A békének az a kitétele, hogy ágyúval nem szabad városokat ostromolni, csak növelte a rajtaütésszerű, csellel szőtt támadások számát úgy, hogy a kisebb portyák és nagyobb összecsapások mindennaposakká váltak a török által megszállt, vagy azzal szomszédos vidéken.

1577. november 10-én, Ferhát füleki bég támadta meg Szikszót 800 lovassal és 1200 gyalogossal saját szakállára. Még hadvezéreit sem avatta be tervébe, hanem félrevezetésül Diósgyőr várát jelölte meg célként. (Az alább idézett verssorok egy korabeli krónikás tollából valók, aki rímekben örökítette meg az 1577-es eseményeket.)

         Gondolatja néki mely felé volna,

Szikszói református templom az erődfallal

Ne titkolná tűllök, kívánják vala.

Ím, lásd álnokságát az Ferhát beknek,

Nem meré hinni az önnön népének,

Nem jelenté azért azt ö senkinek,

Mert tudni nékiek azt nem illenék.

…

Fő törökök kérdek, hogy hová menne,

Utat nékik monda, Győr felé lenne,

Mert sok katona mostan nincsen benne.

Étszaka hogy juta, Szentpétert éré.

Sajószentpéterhez érve fogtak csak gyanút emberei, kiknek ekkor közölte csupán igazi célját a bég, hogy terve Szikszó mezővárosának megsarcolása. A támadást az országos Márton-napi vásár idejére időzítette. A török csapatok szombat éjszaka közelítették meg, és éppen a vasárnap délelőtti 9 és 10 óra közötti prédikáció idején érték el Szikszót.

 

Felele Fcrhát, harangozást hallá,

Monda, Szikszón mostan az harang szólna,

Sok nép azért menne prédikációra,

Ö is Szikszón akkor lenni akarna.

Vásárlani én ma Szikszón akarok,

Sok drága marhákat mert ott találok...

A mezővárosi kézművesek gazdag árukínálata és az állattartásukról híres abaúji falvak nagy felhozatala, vagyis a bőséges portéka és a jelentős számú sokadalom csábítóan hathatott a törökökre. Ferhád katonái a vásárt kifosztották, a várost pedig földúlták. Az emberek fejvesztve menekültek, s csak keveseknek sikerült a templomban védelmet találni. A templomajtót egy szekérrel torlaszolták el, mely mögül és a toronyból vették célba puskájukkal a rájuk támadókat.

A csata ábrázolása, háttérben a templommal és az üstökössel

Szalada sok nép be az kerítésben,

Forgódnak midnyájan nagy serénségben,

Vágnak ellenséget hátra verésben.

Az templomban kik bérekeszkedének,

Azok álmélkodának, óhajtanak,

Ajtót bezárlani alig tudának,

Szolgáló népek nem sokan valának.

Az lovag törökök elöl futának,

Kiket szegény népek megcáfolának,

Egy ajtóra szekeret ott vonának,

Puskások mindenütt hozzá állának.

A szikszóiak érzékeny veszteséget okoztak támadóiknak. Több törökkel együtt megsebesítették a neves harcost, Deli Deberhánt is. Az egész napos küzdelmet követően, az oszmánok még a templom kerítésén is túljutottak, 26 embert megöltek, de magát az épületet nem tudták elfoglalni. A harc és a rablás az esti órákig folyt a nevezetes 1577. évi üstökös fényénél. A török 200 szekér árut és 800 foglyot zsákmányolt a csordányi elhajtott állat mellé.

  

Magyar felmentő sereg

Bár Szikszó távolabb feküdt a magyar végvári rendszertől, az őt ért támadásnak mégis hamar híre ment. Másnap este a hazatérő portyázókat a már szokásosnak mondható helyen, a Sajó gázlójánál Sajószentpéternél (más forrás szerint Vadnánál) érték utol a szendrői katonák Claudius a Roussel főkapitány és Rákóczi Zsigmond vezetésével, majd megérkezett Kassáról Geszti Ferenc és Prépostváry Bálint csapata is. Az egész magyar sereg alig számlált 400 főt. A Sajó gázlójánál másfél napi várakozást követően, a kiküldött martalékkal sikeresen lesre csalták a zsákmánnyal megrakott törököket. Az ütközet az esti órákig, egy erős fényű üstökös megjelenéséig tartott, mely föltünése a törököket félelemmel töltötte el, ami szintén a magyar győzelmet erősítette. Nemcsak kiszabadították a rabságba hurcolt honfitársaikat, de még az elrabolt

Magyarok török foglyokat vezetnek

nagy mennyiségű árut is vissza tudták szerezni, ugyanakkor érzékeny veszteséget okoztak ellenfelüknek. Mintegy 500 török halott maradt a csatatéren, s jelentős számú hadifoglyot ejtettek a magyarok, köztük a fején és kezén sebesült Hüszejn alajbéget. Kezükre került továbbá 600 ló is. Prépostváry huszárjai közül csak kettő veszett el a csatában. Egy harmadik pedig később halt meg sebeiben. Sebesült húsz volt, ló 14 veszett el. A szendrői huszárok közül egy sem halt meg. A sárga kabátos német lovasok között csak egy halott akadt. A török had kalauza, Csákány Kelemen, a súlyosan sebesült füleki béget szerencsésen megmenekítette, majd Ajáncskőn bekötöztette. A rimaszombati bíró éppen Füleken tartózkodva, látta, hogy a bég november 11-én tizennegyed magával érkezett meg, és a kapuban azt kérdezte az övéitől, hogy megjöttek-e már az emberei. Senki! - felelték neki. Erre szobájába rohant, a földre vetette magát, s félelmetes zokogás és kiabálás közt tört ki. Három napon át senkit sem bocsátott magához.

A zsákmány elosztása

Míg a mieink a futó törököket üldözték, a parasztok a felhalmozott zsákmány egy részét széthordták, elrejtették, s több török rabot megöltek. A szokásos kótyavetye ezután következhetett. A vitézek megválasztották a kótyavetyéseket, akik esküt tettek, hogy igazságosan kótyavetyéznek. Minden nyereséget összeszedtek, még a katonák zsebeit is átkutatták, majd az egész zsákmányt dobra vetették. A kótyavetyén befolyt pénzt és el nem kelt portékát pontosan összeszámították. Az egészből legelőször az elesettek és a sebesültek részét szakították ki. Aztán a török fogságban sínylődő magyar vitézeknek, majd a papjuknak, az iskolának és a szegényháznak juttattak egy-egy részt. Ami megmaradt, azt kardra osztották. Minden tiszt és közvitéz egyforma részt kapott. 

A zsákmányolt javakból az egri, a diósgyőri és ónodi iskolák és prédikátorok 38 forintot kaptak. Minden lovasra 22 forint jutott, de még a budai várban sínylődő rabok is kaptak  395 forintot belőle. A főbb tiszteknek, orvosoknak török rabokat is adtak. A királynak négy, Ernő főhercegnek két rabot küldtek.

1578-ban a magyarok (kállaiak, tokajiak, kisvárdaiak, egriek – összesen 700 lovas), viszonzásul a szikszói esetért, a fegyverneki török vásárt ütötték meg. A lesben álló törökök azonban szétverték őket. Június 20-án már maga a szultán írt a bécsi királynak, s panaszolta el, hogy az egriek a szomszéd végházak vitézeivel együtt Fegyvernekre száguldottak s a vásárt megütötték.