A Doni-tragédia
emlékére
 |
| Szabó József katonaképe |
A mai napon a Magyar Királyi 2. honvéd
hadsereg doni katasztrófájának 75. évfordulójára emlékezünk. A szovjet Vörös
Hadsereg a Don-kanyarban 1943. január 12-én indította meg támadását, amelynek
következtében a 207 ezer fős 2. magyar hadsereg mintegy százezer katonája
vesztette életét. A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok.
A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az
emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre
teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem
ismert.
Szabó József a Magyar Királyi 28. Honvéd
Határvadász Zászlóalj 3. század, 3. szakasz, 1. raj rajparancsnoka volt,
tizedesi rendfokozatban. 1913. október 6-án született a Hernád menti Abaújváron,
és hétszer teljesített katonai szolgálatot 1935–től 1944-ig. Utoljára 1943.
április 12-től, 1944. január 21-ig, amikor is a keleti hadműveleti területen
harcolt. Ez már ugyan hónapokkal a doni összeomlást követően történt, egységét
a keleti erők megerősítésére, az orosz előrenyomulás feltartóztatására küldték
a Szovjetúnióba.
Április 26-án az erdélyi Zilah
városából indulva, lengyel és ukrán területeken át érkeztek meg
,,Nagyoroszország'' területére. Itt írta később előkerült naplóját,mely híven tükrözi
az ott harcolók mindennapi nehézségeit, viszontagságait. Oroszföldről
visszakerülve sok éves frontszolgálatára, és beteg édesanyjára hivatkozva 1944.
áprilisában kérte felmentését a hadkötelezettség alól.
 |
| Feljegyzések a naplóban |
Szabó József 1974. augusztus 6-án
távozott az élők sorából. Rákos megbetegedésben hunyt el. Ám a háborúról
sohasem mesélt családjának. Egyedül a fronton megírt naplójában maradt nyoma a
megélt borzalmaknak.
A napló harmincöt éven át egy
dobozban hányódott, öreg dokumentumok társaságában, amikor is fia ifj Szabó
József megtalálta azt. A naplót Zilahból való indulásakor kezdte 1943. április
23-ától, és ahogy ideje és lehetőségei engedték, úgy írta le az eseményeket. Az
utolsó bejegyzés 1943. november 19-én keletkezett. Ekkor telt be a füzetecske.
Lássunk hát pár részletet a
naplóból emlékezve a Doni-áttörésnél, illetve a későbbi harcok során elesett
magyar honvédekre.
1943.
május 5.
Ugyanaz,
mint előtte lévő napokban, csak én változtam, mert betegség gyötör, kínoz. Nem
elég a sors megtörése még betegség gyötör.
A
város főterén van a hősök sírja, szép egyenes keresztfákkal. Vagy 300 hős
magyar vitéz alussza végső örök álmát, messze szerető otthontól. Igaz, hogy a
hant, a sír, a föld itt is csak olyan, mint bárhol, itt is úgy elporhad a test,
mint a magyar hantok alatt.
A
változás a napok között nem sok, ugyanúgy kell a nap, és ugyanúgy nyugszik,
mint Magyarországon, csak az óra nem olyan, mert itt este 7 órakor már sötét
van és sokkal hidegebb, még mindig köpenyben járunk. Északra vagyunk pontosan
az otthontól. A Briánszki erdő szélen vagyunk, amely olyan nagy erdő, mely
egész Moszkváig tart, 700-800km. Sokkal nagyobb, mint édes hazánk. És ebben van
igen sok megoldhatatlan rejtély, mely mindnyájunkat aggaszt. Mert a mi
feladatunk az a rejtély megoldása, hogy hogy lesz, ha életben maradok mindent
szépen megírok.
Május
6.
A mai nap nevezetesebb, mint a
többi, mert fölfedeznek egy partizán szakaszt, mely német ruhában, német
autóval és minden igazolvánnyal ellátva vételezni jár három napon keresztül a
német parancsnokságra. Élelmet, lőszert és minden egyéb katonai dolgokat. Ez a
partizán ész és ez a háború furfang, ész, leleményesség. Nap - nap után hozzák
be a járőrök a partizánokat, amit arról ismerünk fel, hogy magyar ing bakancs
van rajtok és géppisztoly, ami az orosz legveszedelmesebb fegyvere, mert a nagy
hidegben a géppuska golyószóró mind befagy, de a géppisztoly működik, 70
töltényt lehet egy húzásra kiengedni belőle.
Május
24.
Az idő esős és havas hideg. Nagy
jegek esnek. A föld sárga homok, domb nincsen. Erdő és erdő beláthatatlan
messzeségbe. Község ritka, 15-20 kilométerre van egymástól egy – egy elmaradt
kis község. Népek öltözete vastag daróc ruha, nyakukon is piszkos, tetves. A
föld termékeny csak nem művelik. Egy szántásba vetnek valami keveset, azt is
sorokba kapa után. Főtermény búza, rozs, zab. Leginkább marha -, és
juhtenyésztésből élnek. Kis igényűek, a házak viskók, fából vannak és
elmaradottak. Az ablak egy kis lyuk, amit többet kinyitni nem lehet nincs is
rajta sarkvas ez teljes egészében a „szovjet paradicsom”, amire olyan jövő
várt.
Július
14.
Esős
idő van és csorog az eső a nyakunkba, az erdőbe a sok mocsár megtelt vízzel és
bizony néha még térdig érő vízbe is megyünk, ha megyünk földerítőbe portyázni.
De itt menni kell. Az éjjelek sötétek és hosszú őrség az sok. És ha le is
fekszünk piheni teljesen fölszerelve, és minden éjjel riadó. Jönnek a felderítő
ellenőrzők, avagy muszkák. Erre megszólalnak a géppuskák és a g. sz. akkor a
pihenő csoportnak riadó.
Egy oda hazai éjszaka többet ér
itteni 10 – nél, de az ember nem panaszkodik, mert ebből részt kell venni
mindenkinek. Most Én jövőre más. És nem tudjuk a helyzetet kinek, mi van
megírva, ki marad itten örökre. De azt tudom mondani, hogy egy ilyen éjjel után
az ember sokkal közelebb van Istenhez és megtanul imádkozni, még a
legkegyetlenebb is. És ha haza megyen az emlék megmarad mindörökre.
Szeptember
6.
- án van a temetésük és ezen a
napon történik három honvéd kivégzése. Lopásért a hadbíróság főbe lövésre
ítélte. Kivonult az egész helyőrség a lőtérre és nem tudjuk mi lesz. Egyszer jő
egy szuronyos szakasz és közbe a három elítélt sápadt fehéren. Egy – egy pap
kíséri, bátorítja őket és roskadva, de azért katonásan állnak a kivégzési
helyre. Fölolvassák a kivégzési parancsot és megkérdezik az utolsó kívánságot.
Az egyik papírt ceruzát kér egy utolsó üzenetet ír két gyermekének és feleségének.
A másiknak már nincs ereje írásra, végig néz a tömegen a szeme könnyez,
előveszi a keszkendőjét és bár zokogás rázza a testét, de nem panaszkodik, nem
jajgat, katona marad az utolsó percig. A harmadik ugyanúgy végig néz a
bajtársakon, akivel 12 hónapon keresztül sárba - vízbe, hóba - fagyva harcol,
küzd a Don menti harcokba és onnan szerencsésen visszajő. Két hónappal ezelőtt
megnősül és most érte utol a végzete. Egy félrelépés és ennyi az egész. A szeme
könnyes, az utolsó üzenetét még a pap fülébe súgja, könnyes szemmel várja a
sorsát, amely már beteljesedett. Mind a három letérdel, a szemüket bekötik, 12
csendőr kézbe vett puskával várja a tűz vezényszót, amely rövidesen elhangzik.
Egy dörrenés és nincs tovább, megszűntek létezni. De bennünk a felejthetetlen
emlék mindörökre megmarad. Mert a fegyelem nem lazulhat és semmi lopás, még egy
tű elsajátítása itt meg nem történhet.
November
Már
nehezebb.
3-4-én
már erős fagyok vannak.
6-án
elesett Kijev város.
7-e
egy ezred lovas kozákraj átúsztatva a Dyeperen Korosztény városát elfoglalta,
elvágta az összeköttetésünket, elfogták a postakocsit.
8-án
leesett a hó, a szép fehér hó, amit bizony igen sok helyen megpirosít emberek,
állatok vére
9-10-11-12-én
nagy készülődés, de hogy hová nem tudjuk, mert a haza felé vezető út már
nincsen, el van vágva.
13-án
végre megindulunk, de nem haza fele, hanem ki az első vonalba. Gyalog, a
szekerek megrakva, orosz lovakon és az utunk bizony elég hosszú, mert nagyot
kell kerülni föl északnak Rudnamecsrna, Jelszk fele 120 km. Öt nap tesszük meg.
A muszka utolért és utóvég harcban áll. Nagy zűrzavar a német könnyebbsége
miatt a sok-sok lőszer, fölszerelést hátra hagyva és lassan haladunk a köves
orosz utakon nagy harcok között. Sok német gépkocsi rohanva előre, zúznak,
taposnak mindent széjjel, törtetnek előre, harcoljon a magyar, hulljon az, és
bizony sok helyen összetűzésre is kerül sor velük, de a géppisztoly
lecsendesíti a derék szövetségeseinket, aki csak mindent és mindenkit ki tud
használni. Még szükség van rá, aztán ha nem kell, otthagyja magára, de a
magyarba meg van, meg az a régi virtus és tud harcolni is keményen. Mert most
nem másért, most magunkért, ha nem akarunk Szibériába kerülni, harcolunk és
habár veszteséggel is, de kivágjuk magunkat az orosz gyűrűből és lassan
haladunk gyalog a fehér Oroszországba Jelszk Mozir fele és még idáig semmi
bajom, a Jó Isten megoltalmazott, annyi sok – sok szenvedés között. Éjjelünk kint
a havon, sátrakban.
Most
egy községben van pihenő, közben írom feljegyzéseimet. Az idő teljesen
megenyhült, sötét van kint, szolgálatban vagyok éjjel. Kint dörög az ágyú,
szólnak a puskák, de ezt már mi megszoktuk, csak a Jó Isten ezután is
megsegítene, és haza vezérelne kicsi családom közé.
November
19.
Kezdődik
az igazi szenvedés a nagy mocsarakon keresztül. Napjaink keservesen telnek, sok
– sok szenvedés. Elől a partizán, hátul az orosz lő, pusztít, hull a drága
magyar vér. Sok – sok akna robban. Más közbe megyünk előre, célunk felé, és
ahol már történelmi idők zajlottak le és a nagy Napóleonnak odaverték egy
teljes seregét és egy lengyel – orosz hadsereg pusztult. A magyarra is az a
végzet várt, ha nem vagyunk könnyen mindent kibíró népek, de mi átjöttünk az
ingoványon, ahol az ember sosem tudja, hol száll el az ember.
Község nincsen sehol sem, föl van
égetve. Kenyér az nincsen és éhezünk heteken keresztül, de kibírjuk, mert 200
000 ember nem veszhet el, mert a magyar kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése