Babonák, hiedelmek, félelmek

Tündérek, boszorkányok, tüzes emberek

A tudomány és technika fejlődésével az emberiség a legtöbb természeti, fizikai, vagy akár kémiai jelenségre megtalálta a tudományos választ. Régebben azonban az egyszerű ember ezekre amolyan babonás, mesébe illő történeteket talált ki, adott tovább szájról szájra. Máskor pedig saját félelmeit szőtte mesés keretbe. Napjainkban ezen kis „mesék” elveszőben vannak. Szerencsére olyan emberek, mint Szilágyi Miklós jó néhányat megőriztek az utókornak. A következő történetek az ő hagyatékai. Ezekben fellelhetőek a régmúltban gyökerező félelmek, babonák, a különféle képzeletbeli lényektől, tárgyaktól, boszorkányoktól, sámánoktól. Folklórunknak igazi kis kincsei ezek.

Kígyó kövek

Az első történet a kígyókő hiedelméhez kapcsolódik. A néphit szerint a kígyóköveket a kígyók szokták fújni Szent György-nap előtt vagy nyáron. Alakjuk golyó, tojás, elnyújtott tojás; minél több kígyó fújta, annál nagyobb, néha lyukas. A hit szerint 50–100 kígyó is összegyűlik kígyókövet fújni. Fejüket ilyenkor feltartják, összetolják, farkaikat keresztül dobálják egymáson, már messziről hallatszik sípoló hangjuk. A kígyókövet összeköpködik: előbb csak kisebb köpéscsomó, később azonban megkeményedik. A kígyókőnek tartott köveket mágikus tárgyként használják: aki ilyent talál, szerencsés lesz, erszényben hordva sosem fogy ki a pénze; ha meghúzogatja vele az eladandó jószágot vagy a dagadt tőgyű tehenet, azt jól adja majd el, ill. meggyógyul a tőgy; a felfúvódott marha leapad, ha végighúzzák a hátán; ha a lyukas kövön keresztül fejik, sok lesz a teje, s nem ronthatják meg.

Hernádnémetiben a kígyókő hiedelme a következőképen élt még 1959-ben:

„Halászott egy ember valamikor, és egy nagy követ, egy olyan ötkilós formát fogott ki. Olyan gyönyörűnek találta, hazavitte. Hazavitte a gyerekeknek játszani. Hazavitte a család közé. A gyerekeknek még enni se' kellett, úgy játszottak vele. Hanem mikor kezdett alkonyodni, nála meg világosodni kezdett! Éccaka a nagy kő annyira világított, hogy be kellett hányni ruhával. Nem tudtak aludni. Megörültek, hogy jó lesz lámpa helyett, nem kell petróleumra kő'teni. Ez a kő világított egy pár esztendeig.

Valamikor a régi világba' lovasfogattal mentek a küldöttségek. Azon a falun utazott keresztül a királyi kiküldött. Olyan világos vót abba' a házba', ahol a halász lakott, hogy feltűnt. Bementek, oszt' akkor csodálkoztak, hogy sose' láttak olyan nagy gyémántot. Kérték, hogy adja el nekik azt a követ.

- Nem adom semmiír', mer' az lámpa helyett van!

Azt mondták neki, hogy az egész ország nem ér annyit. Három szekér aranyat adtak az öregnek, szekérrel, lóval. Elvitték a királynak, még az se' látott olyat, mint az volt.
Azt a gyémántot, amit az öreg halász is talált, a kígyók fúják.

Összemennek egy csomóba a nagy tarajos kígyók, és úgy fúják."

Sajóhidvég és Berzék között egy hajdani traktoros ugyan erősen bizonygatta, hogy nem babonás, azonban a következő történetet ő maga is elhitte: „Ócsanálos helyén állt valamikor egy Hoporty nevű község. Ennek a kis falunak az egyik harangja valamikor régen elsüllyedt. Ez a harang bizonyos időközönként megszólal. Próbálták már kivenni, de minden ember belehalt".

 Egy hernádnémeti férfi,  apjától pedig azt hallotta, hogy a Hernádban vízi tündér él:

„Kiemelkedett egy nőalak félig a vízből és azt mondta:

- János, húzz ki engem innen! - a nevirűl szólította.

Ő meg megijedt, nem szólt egy szót se', otthagyta." 

Továbbá elmondta, hogy mások is beszélték, de ő maga soha nem látta.

A népi hitvilág egyik gyakori alakja a tüzes ember. Olyan bolygó lelkeket, kísérteteket értünk alattuk, akik életükben valami igazságtalanságot követtek el, amiért nem tettek eleget és most boly

Lidércfény

gó tüzek vagy lidércek alakjában rémítgetik a velük éjszakának idején találkozókat, mindaddig, amíg valamiképp meg nem váltják őket.

A sajóhídvégi Varró János horgászás közben, úgy 11 óra tájban ment a csordajárás felé. Egyszer csak minden meggyulladt körülötte! Horgászbottal kezdte ütni a tüzet, mely hamar elharapózott körülötte a sásban, azonban nem égett meg semmi, csak a lángokat látta. Szerinte valami szellem okozhatta a tüzet. Másik alkalommal egy férfi éjszaka halászott a révnél, amikor a túlsó parton egy ember teljesen tűzben sétálgatott. Úgy tartották, hogy német katona szelleme volt, ugyanis az esemény a háború alatt történt. A halász először még megijedt, hogy átjön a vízen, de nem jött át. Egyet lendített a vízen, aztán ment tovább.

Egy Kádár nevű ember éjszaka halászott, s egyszer csak egy nagy fényességet látott. Szörnyen megijedt, azt hitte, hogy a tüzes ember jön.

- Jajj, Istenem, csak most az egyszer segíts vissza a családomhoz! - így könyörgött.
Sokáig ugratták aztán az esettel, mert - mint másnap kiderült - egy gólya repült neki a magasfeszültségnek.

Harmatszedő kifacsarja a gyűjtött harmatot

Régi babonához köthető a harmatszedés fortéja, amelynek célja elsősorban a nagyobb tejhaszon biztosítása volt, más tejhasznának elvételével vagy csökkentésével. Ritkábban a jó kenyér vagy egyéb házi haszon biztosítása. Általában  Szent György napján, ritkábban, pünkösdkor, nagypénteken, de akár Luca napján is végezték. Többnyire boszorkány tevékenységnek tartották, azonban bárki végezhette. A valóságban is gyakorolt eljárás volt. A művelet lényege a harmat összegyűjtése. Ez leginkább valamilyen ruhadarabnak (lepedő, abrosz) a füvön, ritkábban gabonatáblán való húzogatásával történt, napkelte előtt vagy éjfélkor, gyakran meztelenül. Otthon a lepedőt kicsavarták az abrakba vagy a búzába, kenyérlisztbe; vagy a harmatos füvet a tehénnek adták. Mindezek eredményeképpen a hit szerint a tehéntől több tehet fejtek, miközben más tehenek tejhozama csökkent; vagy jobb kenyeret sütöttek. A művelet végzése közben általában mondókát is mondtak (pl. „Viszek is, hagyok is”; „Felét viszem, felét nem”).

Két vizsolyi férfi Király István és Sváb István mesélte a következő történetet a harmatszedésről: „Volt itt olyan ember, akit a boszorkányok belehajintottak a vízbe. Egyszer megleste, hogy a boszorkányok szedték a tehén hasznát: szedték a harmatot.
Észrevették a boszorkányok, és ráparancsoltak: ki ne vallja, hogy látta őket. Persze nem tudta tartani a száját, s ezért később bosszúból belehajintottak a vízbe. A Hernádnak azt a part-részét, ahol Vaskát a boszorkányok megfürösztötték, elnevezték Vaskapartnak.”

Ma már csak mosolygunk az ilyen és ehhez hasonló történeteken, de régen ezek szerves részét képezték a valóságról alkotott képnek. Aztán az idő múlásával ezek a kedves kis történetek, hiedelmek kikoptak a mindennapokból, ezzel pedig eltűntek a szájhagyományból is. Becsüljük hát meg azokat, melyek valamilyen formában az utókorra maradtak.