A megyaszói szőlőművelés aranykora

Mikor még szőlő termett a Hernád partján …

Szüreti sokadalom

A hosszú téli estéken jól esik a szoba melegében egy kis újbort iszogatni, vagy kint a dermesztő hidegben egy kis felfűszerezett forralt bort kortyolgatni. Ma már azonban egyre kevesebb háznál jutunk hozzá egy kis zamatos nedűhöz, hiszen egyre kevesebb ember foglalkozik szőlőtermesztéssel, borkészítéssel. Ezzel ellentétben a Megyaszó határában található „pincefalu” talán még sohasem volt ilyen rendezett. Folyamatosan szépül a környezet, megújul az úthálózata, csinosodnak a pincék. Határában azonban már nyoma sincs az egykori szőlőültetvényeknek. Sok pincében nincs is már bor, vagy az abban lévő itóka más község lankáin termett szőlőből készül. De nem mindig volt ez így. A XVI-XVII. században a jobbágyság illetve a földesurak egyik nagy bevételi forrása, valamint elengedhetetlen mezőgazdasági ágazata volt a szőlőművelés. Makkai László szerint  „Egy egész sor régi mezővárost virágoztatott fel és újakat hozott létre a bor termelés:…Aszaló…Szikszó, Gönc… Megyaszó…és mások 1000-2000 lélekszámú néptömörülésekké növekedtek.”

Kezdetben a szőlőműveléshez szükséges munkaerőt Megyaszó lakossága szolgáltatta, alig 3-4 más községből érkező ún. extraneus dolgozott a szőlőkben. A folyamatos török dúlás alatt a szőlőföldek többnyire sértetlenek maradtak, azonban a megfogyatkozott helyi lakosság már nem volt elegendő a munkák elvégzéséhez, így sok külső birtokos vállalt szőlőmunkát, sokszor számuk meg is haladta a helyiekét.  A külsők valószínűleg tavasztól őszig Megyaszón lakhattak, és csak hét végén mehettek haza, mivel a távoli lakhely nem tette lehetővé a napi hazautazást, az akkori rossz infrastruktúrának hála. Az alábbi községekből jártak Megyaszóra az extraneusok: Alsódobsza, Felsődobsza, Kinizs, Aszaló, Szikszó, Baxa (Szentistvánbaksa), Gesztely, Hoporty (Sóstófalva) Hernádnémeti, Zelmy (Halmaj), Czaval (Csanálos) … etc.

Szüret egy régi metszeten

A szőlő terület akkori mértékegysége a kapás volt. A kapás szőlő olyan terület, melyet egy munkás egy nap alatt be tud kapálni. Ez a XVI. században kb. 94 négyszögöl.

A külső birtokosok évenként külön ajándékkal tartoztak a földesúrnak, melyek a következők voltak: 1 kappan, 2 kenyér, 1 köböl árpa. 1572-ben a külsőktől a földesúr  144 kappant, 288 kenyeret és 144 köböl árpát kapott ajándékba.  Ezt 55 fő külsős adta, akik mintegy 144 kapás szőlőt használtak ekkor. Csak viszonyításképpen akkoriban egy napszám ára 6 dénár volt. Ma ez kb 5000 Ft. Ugyan ebben az időben egy kappan ára 10 dénár, 10 kenyér ára 17 dénár, 10 köböl ára pedig 33 dénár.

A helyiekét, azaz a belsőkét is összevetve, az 1570-es években mintegy 300 kapás szőlő lehetett Megyaszón a dézsmafizető parasztság kezén. Ezenkívül még az uraság is rendelkezett saját uradalmi szőlővel, illetve akadt egy-két kisebb kisnemesi szőlő, mely nem esett dézsma alá.

A kezdeti robot szolgálat helyét egy idő után a bérmunka kezdte felváltani. Mivel a földesuraknak helyben nem állt rendelkezésükre elég roboterő, így egyre távolabbi jobbágyaikkal volt kénytelenek végeztetni a szőlőművelés robotját.  Ettől aztán a jobbágyok akár pénzen történő megváltással is igyekeztek megszabadulni. Így alakult ki, hogy a megyaszói jobbágyok is a szerencsi urasági szőlőkbe jártak bérmunkára, melyből megváltották a helyi robotot. Ebből a pénzből az uraság pedig kapásokat fogadhatott.

A földesurak egyik jelentős jövedelmi forrása a bortized, illetve a borkilenced volt, melyek a bortermelés egy ötödét tették ki. 1560-ban csupán a tizedből 10 885 liter bor gazdagította a földesurat. A papnak a beszedett tized egy nyolcadát szolgáltatták be, ami 1560-ban 577 liter, míg 1572-ben 1011 liter volt. 1560-ban a megyaszói jobbágyoknak 54866 liter bora termet, melynek összértéke 7242 Ft 31 dénár volt. Ha ebből levonjuk a tizedet, akkor maradt 5793 Ft 84 dénár. Ha ezt elosztjuk a szőlőművelő családok számával, azaz 91-el, akkor családonként ez 63 Ft 66 dénárt jelentett, ami óriási jövedelemnek számított a parasztság számára.

A beszedett bordézsmáról, amolyan nyugtát vagy bizonylatot állítottak ki, melyen az ehhez hasonló szöveg állt: „Én Kállay Gergely Isten igéjének szolgája Isten egyházában Megyaszón és Alsó Dopszán jelen nyugtámmal vallom, hogy Táczy Wolfgang és szabó Mihály bortizedszedő az őfelségének járó nyolcadik tizedből azaz 65 köbölt kifizetett, ezennel felmentem, bizonyságul adom jelen nyugtámat pecsétemmel megerősítve. 2. dec. 1583.”

1560-ban Megyaszó és Alsódobsza bortizede 432 köböl 6 véka, míg 1565-ben Megyaszó bortizede 710,5 köböl 3,5 véka, 1572-ben 598 köböl 2 véka volt. Egy köböl mintegy 64 litert, egy véka kb. 30 litert tett ki. Tehát az akkor termet bor tizede az alábbiakban változott: 1560-ban 27828 liter, 1565-ben 45577 liter, 1572-ben 38332 liter.

Italkimérés

A földesuraknak a rengeteg kiváltság mellett Megyaszón italkimérési joguk is volt a község kocsmájában, ahol „Szent-Mihály naptól fogva Szent-György napig” a parasztság mérhette ki a saját borát, Szent-György naptól pedig az uraság mérhette ki a sajátját. Elsősorban azt, amit dézsma címén a parasztoktól beszedett. A falura kiszabott bormennyiséget aztán illett a parasztságnak megvásárolni, meginni, mert ha nem akkor a földesurat pénzzel kellett kárpótolni. Ezt rögzíti egy 1633-as rendelet, mely szerint „Az három innepben falujul három hordó bort tartoznak kiarulni.”Az urasági bort kimérő család, szolgálataiért csekély fizetséget kapott.

A községek megbüntetésének egyik formája volt, ha megcsapolták a borkészletüket. Így járt Megyaszó is, amikor 1687-ben a lakosság így panaszkodik: „Medgyaszóról tudtunk nélkül elvitte a Széplaki Káptalan szabadosa János János a bortizedet, kb. 1 ½ hordónyit; megkérdezve ezt felelte: Exhausisse Rebelles.” Ami annyit tesz, hogy megkopasztotta a lázadókat, mely a község Thököly Imre felkelésében vállalt szerepére utal.

Az egykori szőlők, illetve a pincefalu a XVIII. században

Régi térképeken látható, hogy a hajdani szőlők közvetlenül a folyó partján voltak. Egy 1715-ös összeírás alapján a folyó alaposan megtizedelte a szőlőket: „…A szőlőterület bőséges, bár a Hernád folyó folytonosan marja, már 2/3-át elmosta és sok gyümölcsfát elpusztított, s annyi kárt okozott már, hogy a lakosság nemcsak elhagyta a szőlőművelést, de olyan nyomorba is jutott, hogy az adóterheket nem tudja fizetni.” Ebből is látszik, hogy a szőlőtermelés kiesése milyen gazdasági illetve vagyoni űrt hagyott a lakosság életében.

A fenti sorok bizonyítják a szőlőtermesztés egykori dicsőségét, és fontosságát, mely napjainkra egészen elhalványult. Hogy az oka a munka kemény fizikai volta, vagy az erre alkalmas terület eltűnése, esetleg a felvásároló piac megszűnése nem tudni. Az biztos, hogy nagy szerepet játszott benne az 1875-ben kitört filoxéra járvány, mely után a Hernád-völgy addigi szőlőterületeit már más mezőgazdasági növények váltották fel. Emléke azonban tovább él az ódon pincék boltíveiben, és a pincegazdák vendégszeretetében.