Botrányos tanítók

 Iskolakezdésre

Holnap szeptember 1. megkezdődik a 2017-2018-as tanév. A diákok többsége szerint nem véletlen, hogy ekkor robbant ki a második világháború is. A szülők fellélegeznek, a diákok és pedagógusok elszomorodnak. Elkezdődik egy újabb kihívásokkal teli év. Mindannyian ismerjük azt a humoros mondást, hogy a pedagógus előtt két út van: Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Voltak, akik ezt szó szerint értelmezték, és megbotránkoztató módon írták be nevüket az iskola történelmébe. A következő tanárok az ongai iskola pedagógusai voltak, azonban azt előre lekel szögezni, hogy az ott dolgozók többségére nem voltak jellemzők az effajta viselkedések. Nézzük hát, kik is azok, akiknek az életéről a „Rossz tanár”-hoz hasonló film készülhetne.

1788-tól Ongán Nagy András a tanító. Sokat mulatott, éjszakánként eljárt otthonról. Szemére vetették még többek között azt is, hogy átjavította a tanítói szerződésben meghatározott bérét, továbbá, hogy a papnak járó dézsma egy részét szekerekkel behordatta az iskolába. Az is előfordult, hogy másnak a megtrágyázott földjét vetette be a sajátja helyett. Védekezésképpen azt hozta fel mentségül, hogy kevés jövedelméből nem tudja fenntartani a családját, továbbá, hogy az ő földjét nem szántották fel, pedig az a tanítói díjlevélben benne foglaltatott. 1801-1808 között azonban már nem volt rá panasz, ekkor azonban összeveszett a földesúrral, aki új rectort hozatott a faluba.

Sárkány tanítót vádló levél

1842-1843 között Sárkány Albert volt a tanító, aki szintén sokat volt részeg, gyakran káromkodott, s még bor ellopásával is megvádolták. Máskor olyan mértékben berúgott, hogy miután össze-vissza hányta magát, szekérrel kellett hazavinni, mivel a kutyák majdnem megszaggatták. Felesége pedig azzal borzolta a kedélyeket, hogy „éjszakánként egyedül mászkált és sövényeken járt keresztül.” Ezen életvitele miatt hamar megváltak tőle.

1849-ben sem sikerült jobban a választás. Varga István iszákos, részeges, erkölcstelen, és kibírhatatlan volt. Viselkedése miatt megintették, továbbá az esperes úr is megdorgálta, de ez se segített ezért másfél évnyi tanítás után elbocsájtották.

Mint ahogy azt korábban mondtam, az ongán és a környék iskoláiban dolgozó tanárok, kifogástalan életvitel mellet, példásan végezték munkájukat. Róluk majd pedagógus napon emlékezünk meg. Addig is jó tanítást, tanulást mindenkinek!

Szentistvánbaksa története

A falu, mely államalapítónk nevét viseli

A település címere

Szentistvánbaksa az egykori Abaúj-Torna vármegye déli részén terül el. A falu a régi Abaúj vármegye legrégibb községe volt. A település nevének eredetével kapcsolatban két elmélet létezik. Az egyik szerint a tájat valamikor uraló nagy kiterjedésű bükkös és tölgyes erdőségekben szénégetők telepedtek meg, és a halomba rakott, felaprított félgömb alakú farakások (boksák) után kaphatta a nevét a falu. A másik variáció a név eredetének értelmezésére az, hogy több száz évvel ezelőtt a lakosság nagy számban tenyésztett kecskéket,  melyek számára több helyen só tömböket raktak ki, innen eredeztethető – a baksózó kifejezés után – a község neve. A település első írásos említése 1262-ben egy név nélküli oklevélen történt Alsó-Baxa néven. A lakói ekkor várjobbágyok voltak. 

Szentistvánbaksa Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik jelentős régészeti lelőhelye, a község területén egykor fennálló bronzkori emberi település egységes képe mutatkozik az előkerült leletek alapján. A község fölött egy uralgó magaslaton az 1800-as évek végén avar kori, cölöpökre épített halotti kamrák nyomaira bukkantak, melyek a Kr.e. 2., vagy 3. sz. emlékei. Az 1930-as években a miskolci Hermann Ottó múzeum régészeti részlegének munkatársai ásatásokat végeztek a szántóföldből ma is 10 méter magasan kiemelkedő – az egykori "kriptát"magába foglaló – dombon. Az ásatások során kerámia edények, és avar-kori fegyverek maradványai kerültek elő nagy tömegben. A sírhalmok körüli mai szántóföldeken még napjainkban is számtalan kisebb kerámiatöredéket és a zempléni hegyekből az avar-korban ideszállított kődarabokat fordítanak ki az ekék a földből.

A halom a levegőből

Cserépedény az agyagnyerőhelyről

A település védelmét szolgáló gát építése során szintén végeztek régészeti feltárásokat. Az ennek során végzett régészeti megfigyelés alkalmával a Herman Ottó Múzeum munkatársai neolit (újkőkori) leleteket - edénytöredékeket és kiégett agyagtapasztás darabokat, vagyis paticsot - találtak a felszínen. A térség első élelemtermelő közösségei egyikének településmaradványa került napvilágra az anyagnyerő területén. A faluszerű település ún. agyagkitermelő gödreit találták meg, melyekből a házak felépítéséhez bányászták ki az agyagot az itt élők, majd elhasználódott tárgyakkal, szeméttel, pusztulási omladékkal töltötték fel ezeket. Az egyik ilyen gödörbe házomladékot töltöttek, mely főleg igen nagyméretű agyagtapasztásokból (házfal darabokból) állt. A paticsok valószínűleg egy tűzben elpusztult épületből származtak. A tapasztások többségének egyik oldalán sövényfonat, ágak vagy oszlopok lenyomatai láthatók, míg másik oldalukat nagyjából elsimították. Ez utóbbi lehetett a házfal külső vagy belső felülete. Két piros és fehér festéssel díszített kisebb tapasztás darabot is találtak a leletek között. Emellett használati tárgyak darabjai - edénytöredékek, pattintott kőeszközök és gyártási hulladékok, őrlőkövek, csonteszközök, illetve állatcsont, kagylóhéjak és festékrögök is előkerültek a lelőhelyen. Emellett jelentős lelet egy emberszobrocska feje, valamint egy idol lába.

A Szentisvánbaksán előkerült leletanyag a Kárpát-medence újkőkorának középső szakaszához, azon belül az alföldi vonaldíszes-kultúrához, egészen pontosan annak legkorábbi időszakához köthető. Ez a periódus a radiokarbonos kormeghatározás alapján a Kr.e. 5600 és 5200 közötti időre tehető. Az egyik újkőkori objektum fölé csúszott jégkori agyagrétegből előkerült egy paleolitikus (őskőkori) pattintott kőeszköz is. Szolyák Péter meghatározása szerint a lelet nyersanyaga az északi tűzkövek közé sorolható, vagyis a Kárpát-medencén kívülről, a mai Lengyelország területéről került a Hernád völgyébe.

Légifelvétel

A település Cuch fia Domokos várjobbágy birtoka volt, aki fiú örökös nélkül halt el. 1317-ben Károly Róbert király Cuch fia Domokos birtokát Zovárd nemzetséghez tartozó Oproud (dictus) István mesternek adományozta. Szentistvánbaksának 1321-ben már malma áll a Hernádon ami kétségkívül jelentős gabonatermelésre vall. A XV. században a Hegymegi családnak is van birtokrésze Baxán. 1427-ben Alsó Baksa 1 jobbágyportával van felsorolva a portális összeírásban. 1576-ban Abonyi Imre a földesura, kivel a lakosság áttért a református vallásra. 1608-ban Szentistvánbaksa az abaúji református egyházkerülethez tartozik. 1627-ben Alsó, vagy Szent-István-Baksa néven szerepel a vármegye jegyzőkönyv rovataiban. 1635-ben a török feldúlta a községet, lakói elmenekültek. A mezőgazdasági foglalkozású jobbágynépességre a következő században is megpróbáltatások vártak. 1643-ben Abonyi István Baxa örökös ura a megye portális gyalogsága élére állíttatik. A hódoltság ideje alatt elpusztult, 1715-ben cúriális község, népessége nincs. Földesura 1744-1802-ig Abonyi András, kivel kihalt az Abonyi család. A Rákóczi-szabadságharc bukását követő elnyomás idején csak néhányan lakták a települést. A falu a XVIII. században újra települt református magyarokkal.

Szent István szobra a településen

Az 1780-as években készült katonai leírás a következőket jegyezte meg Szentistvánbaksáról: a Hernád mellett fekszik; van egy szilárd temploma; középmagas, sűrű tölgy- és bükkerdő amin az ingoványok miatt nem lehet átkelni, tavasszal és ősszel víz alá kerülnek, a visszamaradt mocsarak soha nem száradnak ki; az utak a Hernád mellett az áradások miatt hosszú ideig nem járhatók; szőlő és más dombok uralják a völgyet és a helységet. A katonai összeíróknak nyilvánvalóan a logisztikai lehetőségek voltak fontosak, de a leírás jól érzékelteti a falu elzártságát.

1833-ban mint magyar falu szerepelt, református templommal, zsinagógával, 90 házzal, 691 lakóssal (179 római katolikus, 460 református, 52 zsidó) és lisztmalommal. Az 1910-es népszámláláskor 584 lakosa volt, ebből 582 magyar volt. Ebből 122 római katolikus, 433 református, 19 izraelita volt. 1869-től 1920-ig 687-ről 592-re esett vissza a lakosság száma.

Az I. világháborúban a község lakói közül 11-en haltak hősi haláltakik emlékhelye a községi temető elején található.

 István király

Zsidóüldözés és életmentés

Történetek tragédiákról és emberségről

1944.március 19-e, Magyarország német megszállása után a Hernád-menti települések zsidóságának a sorsa tragédiába fordult. Már 1944. április 7-én kormányrendelet született, mely kimondta, hogy a „magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Április elején felmerült, hogy Magyarország 50-100 ezer munkaképes zsidó munkást biztosítson Németország számára, a Birodalmi Biztonsági Hivatal ezt azonban visszautasította, mondván a zsidókat a birodalom területén lévő koncentrációs táborokba kell szállítani. Ezt a magyar hatóságok elfogadták, majd a kárpátaljai gettókban tapasztalt zsúfoltság és járványveszély okán maguk kezdeményezték. Ennek technikai lebonyolításáról április 24-én Kassán Adolf Eichmann, Dieter Wisliceny, valamint az Endre László és a Ferenczy László vezette magyar „zsidótlanító különítmény” tárgyalt, majd a deportálás részleteiről a május 4-6-i Bécsben tartott konferencián döntöttek. Eichmann magát Rudolf Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot is Kassára rendelte, hogy személyesen győződjön meg a város áteresztőképességéről.

Ezen a helyen volt a kassai gettó

A zsidókra vonatkozó jogfosztó intézkedések végrehajtásáért járásonként a szolgabírók voltak felelősek. A korabeli közigazgatás alapegységei voltak ezek a területek. Egy-egy járáshoz több település tartozott, a járásközpont rendszerint a legnagyobb település volt. Székhelyén, illetve bizonyos esetekben más településeken is egy külön területet elszeparálva kerültek kialakításra a gettók, melyekbe az izraelitákat gyűjtötték össze a deportálásukat megelőzően. Ennek megfelelően Abaúj- Torna vármegyében hat járás volt: Abaújszántói, Csereháti, Gönci, kassai, Szikszói illetve Tornai. Zemplénben pedig öt járást számolhatunk: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji.

A gettósítások során Abaúj-Torna és Zemplén vármegyét az I. hadműveleti zóna VIII. (kassai) csendőrkerületébe sorolták, és az orosz csapatok közeledtére hivatkozva, országosan az elsők között, április 15-én és 16-án -Pészach napján- kezdték a koncentrálást.

Zemplén vármegyében a 18. századtól fokozatosan nőtt a zsidók száma. Az itt élő izraeliták bort termeltek, valamint árusítottak, szesz- illetve sörfőzdét üzemeltettek. A 19. században Galíciából bevándorló zsidók mezőgazdasági tevékenységgel tartották fönn családjaikat illetve házalással és szatócskereskedéssel foglalkoztak. Életmódjuk a parasztokénak felelt meg. 1910-re a feljegyzések szerint 33 000 izraelita élt vármegye szerte. Ez a népesség 9,6%-át tette ki. A két világháború közti filoxéra járvány miatt a bortermelés válságos helyzetbe került. Ennek hatására sok család elvándorolt, mivel életszínvonalukra jelentősen befolyással volt a trianoni határátszabás is. 1941-ben a népszámlálás alkalmával 14535 izraelitát számoltak, ezek a családok java részt falvakban, szétszórtan éltek Zemplén vármegye megmaradt területein. A megyében öt járás működött: bodrogközi, sátoraljaújhelyi, sárospataki, szerencsi és tokaji. A vármegye központja Sátoraljaújhely volt. 1944 áprilisában rögzített adatok szerint 31 zsidó hitközséget számoltak össze a vármegye területén, melyek javarészt a konzervatív, ortodox irányzathoz tartoztak. Köztük 20 anya- és 11 fiókhitközség volt. A fentebb említett körülmények hatására azonban elszegényedtek, majd szervezetük teljesen felbomlott.

A sátoraljaújhelyi zsinagóga

Zemplénben egyetlen településen, a megyeszékhelyen, Sátoraljaújhelyen jelöltek ki az izraeliták számára kényszerlakhelyet, amit a rendkívül gyors végrehajtás szándéka, illetve a kistelepüléseken szétszórva élők magas aránya indokolhat. Ennek következtében a mindössze 4 nap alatt végrehajtott koncentrációt követően, Északkelet-Magyarország és az egész Felvidék egyik legzsúfoltabb, mintegy 13 000-15 000 fős gettója jött létre, ahová még a II. és III. zsidótörvény alapján mentesülőket - zsidóknak nem minősülőket- is szállítottak. Ide érkeztek még a III. műveleti zóna VII. csendőrkerületéből, melynek központja Miskolc volt. Itt gyűjtötték össze a borsodiakon kívül még a szerencsi (Zemplén), a szikszói (Abaúj-Torna) illetve a putnoki járás (Gömör-Kishont) izraelitáit is. Elszállításuk június 12-én Diósgyőrből három, 14-én és 15-én a Tatár utcai téglagyárból további két transzporttal történt. Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak az auschwitzi táborba. A deportáltak holttá nyilvánítási dokumentumába a halál napjára 1944. július 15-e volt bejegyezve, a halál helyeként pedig Auswitz került megnevezésre.

  A gettót egyébként a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyva-parti cigánytelepen és környékén állították fel, szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítették körül, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Így Újhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot.” Erre végül egy hónap elteltével került sor, s a zsidókat 1944. május 16-án, 22-én, 25-én és június 3-án szállították Auschwitzba.

A vonaton utazás során egyesek leveleket dobáltak ki a vagonokból, bízva abban, hogy azokat valaki megtalálja és eljuttatja a címzettnek. Egy ilyen levél került kidobásra Hidasnémetiben is:

Egy vagonból kidobott levél

1944.július 2o. csütörtök délelőtt. Hidasnémeti.

Drága, szeretett anyukám és gyermekeim!

Már ledobtam egy levelezőlapot a vonatról, megpróbálok még egy levelet írni. Tagadhatatlan, egy igen hosszúútra megyünk. Segítsen meg a Jóisten, hogy örömmel találkozhassunk, hisz szombaton is történt egy csoda, most is megsegíthet a Jóisten. Nem hozhattunk magunkkal semmit, mindenünket elvettek, a hátizsákunk egy külön vagonban van. Irány Németország, mi legalábbis ezt tudjuk, de lehet, hogy Kassán keresztül megyünk. A kísérők meglehetősen bánnak velünk, most szerencse nincs olyan meleg, ha tudok úgy még írni fogok valahonnan. Nem akarlak benneteket elkeseríteni, de nagyon szeretnék még élni, és adja a Jóisten, hogy ezt el is érjük. Drága gyerekeim, vigyázzatok a drága anyukánkra, és te drága anyukám, vigyázza mi közös szemünk fényére. Ésha ez sikerül, akkor ezt megháláljuk a Jóistennek. Addig is szívből jövő meleg szeretettel ölel és csókol a titeket nagyon szeretőaputok.

Csütörtök fél tizenegy, tehervonat.

Aki ezt a levelet megtalálja, boríték és bélyeg nélkül bedobja, biztosítom, boldog lesz az egész élete!

Varsányi Weisz Imre

Megyaszói születésű az “Élet Menete Alapítvány” fáradhatatlan önkéntese, Varsányi Weisz Imre. Imre bácsi 1930-ban született. Tizennégy éves korában Auschwitzba deportálták, ahonnan csodával határos módon megmenekült. Később a muldorfi munkatáborba vitték, ahonnan 1945-ben szabadult fel. Holokauszt túlélőként számtalan városban, iskolában és művelődési házban mesélte el több ezer gyereknek élete történetét!

Abaúj-Torna Megyében már a 18. század elején jelentős számú zsidó élt. A feljegyzések szerint többségük kereskedéssel, szeszfőzéssel, kocsmabérlettel tartotta fenn magát. 1910-re a vármegyében létszámuk 14 000 főre emelkedett, így a népesség 7%-át tették ki. Az első világháborút követően, a trianoni békében rögzítettek ketté szelték a vármegyét, mely ezáltal központját elvesztette. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 14 764 izraelita élt ekkor a térségben. A következő járások léteztek: abaújszántói járás, csereháti járás, gönci járás, kassai járás, szikszói járás, tornai járás.

Megyaszói zsinagóga

Az 1944-es összeírás alkalmával – melyet a németek írtak elő és a Magyar Zsidók Központi Tanácsa végzett el - 21 izraelita hitközség került nyilvántartásba a vármegye területén. Ebből húsz az ortodox irányzatot képviselte, egy pedig a neológot, továbbá 10 anya- és 11 fiókhitközség volt köztük. Ezek azonban eddigre nagyon elszegényedtek, így hitéleti tevékenységet sem fejtettek ki különösebb mértékben. 1949-es adatok szerint a korábbi 21 hitközségből 3 maradt fenn: Abaújszántón, Encsen illetve Szikszón.

Balogh Attila a szikszói születésű cigány író édesapja, Balogh Béla 1942-43-ban megjárta a Don-kanyart, a 21/II-es zászlóaljnál volt honvéd szakaszvezető, itt szenvedett súlyos sebesülést. Sérülése miatt leszerelték, ezért 1944-ben már szülőfalujában, Alsóvadászon élte meg a falusi zsidó családok elhurcolását; ekkor feleségével sikerült egy zsidó kislányt elbújtatniuk és megmenteniük. Balogh Attila életére nagy hatást gyakorolt a szülei embermentése holokauszt idején. A nő felnőttkorában visszalátogatott a cigánytelepre, ahol találkozott az akkor még gyermek Attilával is.

Miskolcról deportálták Szikszó és a Szikszói járás, Szerencs zsidó közösség megmaradt tagjait. Az itt összegyűjtött zsidók közül az utolsó pillanatban két új munkaszolgálatos-század részére kiemeltek, illetve a Borbély-Maczky főispán által mentesített orvosokon és gyógyszerészeken kívül mindenkit elhurcoltak.

A szikszói vízimalom

A Bársonyos mentén álló szikszói vízimalom bérlője volt a Rotschild nevezetű család. Az alsódobszaiak többsége ebbe a malomba járt őröltetni, és lisztet is vehettek itt. A főmolnár a szikszói Monos János volt. Rotschild stráfkocsival szedte össze a környékről az őrölnivalót, majd a lisztet ugyanígy haza is szállította. A deportálásokat megelőzően a szikszói csendőrség parancsnoka figyelmeztette, hogy hamarosan megkezdik a deportálásokat, ha tud, tűnjön el. Erre egyik este Rotschild megkérte Monost, hogy mennyen ki a malomba, mert segítséget akar tőle kérni. Ekkor közölte Rotschild, hogy sürgősen el kell utazniuk és kérte, hogy stráfkocsin szállítsa el őket. A bőröndöket és az öt gyereket felrakták a kocsira, majd a Hernádon keresztül feljutottak Alsódobszára a Valkó-féle kocsmáig. Itt lepakolták a bőröndöket, hogy innen majd más viszi őket. Monost pedig visszaküldték, hogy intézze a malom dolgait, ha kérdezik, mondja azt, hogy nem tud semmit. Rotschildék a dobszai Báyer-tanyára menekültek, ahol Báyer Ernő bujtatta őket a magtár padlásán tavasztól-december végéig. Mire tavasszal megkezdődtek a környéken a harcok addigra már óvóhelyet ástak, minek tetejére kukoricacsomót tettek. Az óvóhely még fűtéssel is rendelkezett.

Sírok az alsódobszai zsidó temetőben

Mikor nyáron aratáskor az aratók a magtár mellett akartak kaszálni, Báyer Ernő azt mondta, hogy azt hagyják, mert a kutyák nagyon összefetrengték, ne küszködjenek vele, majd azt ő levágja. Az ebédkor pedig nem a szokásos magtár melletti helyre ültette az aratókat, hanem közvetlen a ház elé a kiskertbe, azzal a kifogással, hogy így jobban tud velük ebédelni. Ezen a nyáron még disznót is vágott, ami pedig soha nem fordult elő. Csépléskor a magtár padlására semmit sem lehetett felvinni. Báyer Ernő Felesége, Margit néni 13-14 embert volt kénytelen nap, mint nap etetni. Ez a „vendéglátás” egészen december végéig tartott, amikor is visszatértek Szikszóra. Rotsild 1947-ben családjával kivándorolt Izraelbe, s ugyan ebben az évben meghalt Báyer Ernő is. 2006 körül egy idős hölgy kéredzkedett be a szikszói malomtanyára, a vízimalom egykori helyére. Hosszasan körbesétált a majorban, mindent lefotózott. Majd végül az akkori tulajdonosának elárulta, hogy nagyon messziről jött, ő maga az utolsó Rothschild-lány, itt született a malomtanyán. Övék volt az üzem, ha tehetné, merő nosztalgiából újraépítené azt.

Szabó Gyula csendőr

1944-ben megkezdődik a környék zsidó családjainak a deportálása. Ebben az időben Alsódobszáról két családot vittek el: özv. Mangel Gézánét és lányát, Évát, illetve a Cserje-tanyáról elvitték Friedman Lajos bérlőt és fiát, Györgyöt.

Sebő Ernő –ki akkor tartalékos tisztként szolgált- jó kapcsolatban volt Friedman Györggyel, ezért a HM-nél elintézte, hogy Györgyöt kivegyék a munkaszolgálatosok menetszázadából. Friedman György így a hátország egyik jelentéktelenebb alakulatánál vészelte át a háborút, mint gépjárművezető.

A másik történet szereplője Szabó Gyula csendőr őrmester, akit 1944 nyarán a kassai állomáson a zsidók kértek, hogy egy kis levegőt engedjen már be a vagonokba. Az SS-katonák ezt szigorúan tiltották, ám ő mégis kinyitotta a vagonajtókat. 1944 őszén pedig leventéket kísért Kassabéla községig, ahol mintegy 180 leventét saját felelősségére elengedett, akik így megmenekülhettek a háború borzalmaitól. Gyula bácsit mindíg is egy jószándékú embernek ismertük, ki ilyen embertelen időkben is önmaga tudott maradni.