A gönci illetve a hidasnémeti híd megmentése 1944 decemberében

A hidak hőse

Végvári János hadapród

Aki szereti az izgalmas oknyomozó könyveket, az semmiképpen ne olvassa el a következő sorokat, hanem vegye kezébe Gulyás Mihály: Híd a senki földjén című könyvét. Gulyás Mihály újságíró volt az, aki fényt derített a gönci, illetve hidasnémeti hidak megmentésének történtére. Neki köszönhetjük, hogy e dicső tett újra köztudatba került, annak elkövetőjének kilétével együtt. Lássuk hát mi is történt 1944 decemberében.

1944. telén a második világháború pusztítása elérte Hidasnémeti községet és környékét. A visszavonulni kényszerülő német és magyar erők minden lehetséges eszközzel próbálták meggátolni, avagy lassítani a szovjet és román előretörőket. Ennek egyik kiváló lehetősége volt a közúti, illetve vasúti hidak felrobbantása. Hadászati szempontból hatékony, ám egy híd felrobbantásával nemcsak az ellenfél dolgát nehezítették meg, hanem a környék lakosságának életét is, ugyanis a hadak elvonulnak, de a nép ott marad. Ez a gondolat bántotta főhősünket Végvári Jánost is, aki 1921-ben született Somogy megyei Gadácsban. Kassán végezte el a Kereskedelmi Főiskolát, ám miután 1942-ben itt megszerezte az oklevelét, a háború viharai őt is magukkal sodorták. 1944 telén Kassa városától néhány kilométerre az abaúji hegyek között találjuk őt hadapród őrmester utászként a Magyar Királyi Honvédségnél. Neki jutott az a feladat, hogy az elvonuló német és magyar csapatok után bajtársaival a hidakat felrobbantsa. Parancsba kapták, hogy pusztítsák el Gönc község vasúti hídját.

Répánszki Jánosné 1944-ben 13 éves volt. Édesapja váltóőrként dolgozott, a gönci vasúti hídnál, és a nem messze lévő bakterházban lakott családjával. Náluk volt elszállásolva Végvári János és három utásza. A feletteseik közben már a Hernád folyón túli Hidasnémetiben voltak berendezkedve.

Répánszki Jánosné így emlékezett vissza az eseményekre:
„Édesapám gyakran hozta szóba a háborút. Egyszer ki is tört belőle a méreg.
– Maguk itt szívfájdalom nélkül robbantgatnak!

Gönci vasúti híd

Láttam a hadapród őrmesteren, igen szívére vette apám dühös megjegyzését. Csendesen, de mégis igen határozottan kijelentette:
– Nem szívfájdalom nélkül. Iskolázott ember vagyok. Tudom, a katonák előbb-utóbb eltűnnek innen, megint béke lesz, és ennek a szerencsétlen népnek, nekünk kell mindent újjáépíteni. De a parancsszegésért golyó jár.
Édesapám könyörgésre fogta a dolgot.
– Legalább a Szerencs patak vasúti hídját ne robbantsák fel, közel vannak a házak, s ha – Isten adná – nem dőlnek is össze, nem marad egy ép ablak sem, és tél van.
Nagyon megjegyeztem, amit erre a katona válaszolt:
– Hidasnémetiből figyelni fognak minket, s ha megjön a parancs, négy robbantást várnak tőlünk. Hát megkapják!…"
„December tizenhatodika volt, szombat. A házunk majdnem felbillent, úgy megrázkódott alatta a föld, egymás után négyszer.
 Édesapám még nem szól semmit, csak picit, igen picit mosolyog. A hadapród őrmester besietett, összekapkodta a holmiját, szépen elköszönt, és még láttam, hogy felkapaszkodik az első hajtányra, a hajtórúd mellé ül, ő is megragadja a fogantyúját, és a két hajtány elindul Hidasnémeti felé. Édesapámmal alig lehettet bírni. Sírni is kedve lett volna, nevetni is."

"Később tudtam meg, miért áldatja annyira Istennel »azt a drága gyereket«. A hidat meghagyták! A két vakvágány elejét meg a két váltót robbantották fel – még az átmenő forgalmat se bénították meg. Megvolt a négy, amit Hidasnémetiből figyeltek. Akárkit megkérdezhet – idősebbekre gondolok – mindenki emlékszik rá, hogy a gönci vasúti patakhíd megmenekült." 

A hidasnémeti híd a 70-es években

1944 decemberének közepén német és magyar egységeket szállásoltak el Hidasnémetiben. A magyar parancsnokság a Dobozy-kastélyban, a német hídőrség a Weisz-féle házban rendezkedett be. A szomszédos Hernád folyón két vasúti és egy közúti híd ívelt át. A közúti híd jelentősége stratégia szempontból kimagasló volt. Erős szerkezetének köszönhetően akár a legnehezebb orosz harci járműveket is elbírta. Hatvan kilométeres körzetben nem akadt hozzá hasonlóan erős híd a folyón. Sztálin pedig előre meghatározta Kassa elfoglalásának időpontját, tehát sietni kellett, kerülőre nem volt idő.

Nasta József emlékezetében, aki Végvári János katonatársa és barátja volt, így élt a híd:

„A közúti Hernád-híd! … Az már tereptárgy volt a javából! Errefelé furcsán alakított partot magának a Hernád. Ha a jobb oldalon enyhén lejt, a baloldalt három-négy méter meredek fal, gázló sehol. Hidasnémetinél az innenső part a magas. Nem tank, ember se mássza meg. És azt a nagy betonhidat jól megépítették, nem spórolták el tőle az anyagot. Katonaszemmel…"

Míg a németek a gönci vasúti híd felrobbantását rábízták a magyarokra, Hidasnémeti hídjáról személyesen kívántak gondoskodni. A két vasúti híd a levegőbe repült, s már csak a közúti híd volt hátra. 900 kiló ekrazitot telepítettek alá. Ez jóval több volt, mint a szükséges mennyiség, de a németek a gyors visszavonulás miatt feltehetően nem akarták zsákmányul hagyni az ellenségnek. A detonáció nem csak a hidat, de száz méteres körzetben a környékbeli házakat is eltörölte volna a föld színéről.

Magyar és német katonák Végvári János felvételén

Az események azonban felgyorsulni kényszerültek az ellenséges román erők megérkezésével. A folyó túlpartjáról már hallani lehetett a fegyverropogást. A németek úgy döntöttek nem várják be a magyar utóvédeket, inkább levegőbe röpítik a hidat, és továbbállnak. A gyújtózsinór végét a Weisz-féle házból, a német hídőrség szállásáról aktiválták. Ám a robbanás valami oknál fogva elmaradt.

Gömöri János parasztgazda háza a hídfőtől alig pár lépésnyire állt. Tudomására jutott, hogy a robbanás élete munkáját semmisítené meg, így az adott pillanatban kinyúlt a kapuján, mely előtt a gyújtózsinór haladt végig, és bicskájával elmetszette a kábelt.

Az esetet egy német tiszt rohant kivizsgálni. Meglátta a Gömöri János parasztgazda által elvágott zsinórt, mely vágás nem az egyetlen volt. A második vágás Végvári Jánosnak volt köszönhető. A német tiszt felvette a gyújtózsinórt, majd meggyújtani készült azt, akkor, amikor még visszavonuló magyar katonákkal volt tele a híd. Végvári elővette hát bajonettjét, amit a német tiszt észrevett és pisztolyával rálőtt, azonban a lövés nem talált. A magyar katonák ekkor körülkapták a németet, majd miután végeztek vele a jeges Hernádba dobták.
Végvári Jánost furdalta a lelkiismeret, ezért elindult hát feletteséhez, hogy jelentse neki az esetet. A magyar parancsnokság a Dobozy-kastélyban rendezkedett be.

A Dobozy-kastély a 70-es években

A jelentést követően minden valószínűség szerint Végvárit átadták a németeknek, akik őt a Dobozy-kastélyban hátulról, egy közvetlenül leadott pisztolylövéssel szíven lőtték. Holttestét kivonszolták az udvarra, és temetetlenül sorsára hagyták.
Nemsokára az utolsó katona is elhagyta a települést, a románok pedig elérték a folyó túlsó felét, ám átkelni nem mertek rajta. Cselt gyanítottak, nem hitték el, hogy egy ilyen jelentőségű híd épségben maradhatott. Aknagránátokkal bombázták a falut. Csak éjszaka mertek átkelni csónakok segítségével, és úgy foglalták el Hidasnémetit.

A megszálló románok megparancsolták a település lakosainak, hogy temessék el a halottakat köztük a hadapród őrmestert, akiről úgy gondolták, öngyilkos lett.

Egy hidasnémeti férfi, akinek 1944. december 20-án a megszálló román katonák megparancsolták a községben található magyar holttestek elhantolását, így emlékszik vissza:

Az emlékmű, melyre már nem keülhetett fel a név

"Mentünk a Dobozy nagyságos úr kastélyához. Hol is van a hadapród őrmester úr, aki öngyilkos lett? …Hát nem bolondság? Háborúban öngyilkosnak lenni? Bolondság! Gondolkoztam én ezen, oszt az eszem nem akart beleegyezni. Csak kiment volna a kertek alá, és annyi golyót kaphat, tíznek is elég. Úgy jött, mint a jégeső. Megálltam. Néztem. A lábán zokni. Nocsak, mondom, előbb mezítlábra vetkőztél, fiam? A szeme nyitva, oszt kék, mint az ég, a haja meg barna, sötétbarna. … Szétnyitottam rajta a köpenyt, aztán a zubbonyt. Nézem az ingét. Hát ezen semmi nyoma. Kigomboltam az inget. Hát én egészen odavoltam, hogy egy karcolás sem látszik rajta. Hátára fordítottam. Még ilyen öngyilkosságról sem hallottam – hátulról lövi magát szíven! Kis perzselt lyuk a köpenyén, pontosan a szíve tájékán – hátul! Mondom magamban, ez másnak a műve. Megemeltem még a kalapomat is. Fiam, téged szíven lőttek, mégpedig – az elsőben én is voltam katona – pisztollyal. Ezért nem látszik elöl semmi, a golyó nem ment át rajtad. A perzselés meg azt jelenti, hogy odanyomták a fegyvert."

A testeket a temetőbe vitték és elhantolták. A német őrnagyot a Hernád magával sodorta, ám pár nappal később néhány falubeli rátalált a holttestre, és eltemette azt nem messze a hídtól, a Hernád árterébe. Fakeresztet állítottak számára. Később két vasúti munkás, a Hernád gyakori áradásai miatt, betonból öntött neki sírkeresztet, melybe belekarcolták dögcédulája számát, valamint a kereszt aljába a magyar Szent Koronát.

A felrobbantott híd hídfője

Végvári János neve ekkor feledésbe merült, a hídon egy emléktábla hirdette az ismeretlen megmentő hőstettét. Csupán évtizedekkel később a korábban említett Gulyás Mihály újságíró figyelt fel a különös táblára, és éveken át tartó nyomozásával felfedte a Végvári János tragikus történetét. Neki köszönhető, hogy 1975-ben a falu népe nem messze a hídtól emlékparkot készített az akkor még ismeretlen magyar hős számára, melyben egy emlékművet is elhelyeztek. Gulyás Mihály ugyan akkorra már kiderítette ki volt Végvári János, ám egy kissé elkésett, mert a kőfaragás addigra elkészült, így a név nem kerülhetett fel méltó helyére.

        A sors iróniája, hogy az 1927-ben épített híd korszerűtlenné vált. Mellette egy szélesebb, modernebb átjáró építésébe kezdtek, s mikor ez elkészült, a régi hidat felrobbantották. A falu felőli hídfője még ma is áll. A gondos szemlélő számára a beton és vas itt-ott még ma is hirdeti a történetét. A vaskorlátján román aknagránát repesze által ütött seb látható. A német katona vérét lemosta róla az eső, azonban Végvári János vérének hullását márványba foglalták a kommunisták. Ám egyik esősebb tavasszal a hatalmas árvíz elmosta ezt a fél évszázad alatt megtöredezett táblát. 

Az elsodort emléktábla

Az 1577-es szikszói vásárütés

A szikszói Márton-napi vásár kifosztása

 

 

A vásárütést megéneklő vers részlete

A hódoltság idején a kereskedelem egyik oszlopos eleme a mezővárosok vásárai voltak, melyekre kalmárok, árusemberek, boltosok, kereskedők, tőzsérek, kufárok igyekeztek. A jobb vásárokra seregével vonultak a kötött kalmárszekerek, a rézárukat vivő bakószekerek, a debreceni sóskocsik, a könnyű fakószekerek és a vásznasok társzekerei. A pénzváltók költöző szekereken indultak, és zsákokban meg tarisznyákban vitték a csengő tallérokat, no meg az apróbb váltópénzt. Hogy az útonállókat elriasszák, többnyire tömegesen és lehetőség szerint felfegyverkezve vonultak a vásárokra. Az utazás és maga a vásár nem volt veszélytelen dolog ezekben az időkben.

A török és magyar végvári vitézek kölcsönösen rajtaütöttek egymás vásárain, amit rendszerint olyankor ejtettek meg, mikor a sokadalom a vége felé haladt. Ugyanis ilyenkor a portékát már szépen becsomagolták, a pénzt a zsákokba kötözték, s megkezdődött az áldomásivás. Miután a vásárosokat alaposan megkopasztották, a nyereséggel, az elfogott kereskedőkkel és lakosokkal biztos helyre vonultak.

Bár 1568-ban Drinápolyban béke köttetett, még sincs olyan hónap, amikor nyugton lenne a török. A békének az a kitétele, hogy ágyúval nem szabad városokat ostromolni, csak növelte a rajtaütésszerű, csellel szőtt támadások számát úgy, hogy a kisebb portyák és nagyobb összecsapások mindennaposakká váltak a török által megszállt, vagy azzal szomszédos vidéken.

1577. november 10-én, Ferhát füleki bég támadta meg Szikszót 800 lovassal és 1200 gyalogossal saját szakállára. Még hadvezéreit sem avatta be tervébe, hanem félrevezetésül Diósgyőr várát jelölte meg célként. (Az alább idézett verssorok egy korabeli krónikás tollából valók, aki rímekben örökítette meg az 1577-es eseményeket.)

         Gondolatja néki mely felé volna,

Szikszói református templom az erődfallal

Ne titkolná tűllök, kívánják vala.

Ím, lásd álnokságát az Ferhát beknek,

Nem meré hinni az önnön népének,

Nem jelenté azért azt ö senkinek,

Mert tudni nékiek azt nem illenék.

…

Fő törökök kérdek, hogy hová menne,

Utat nékik monda, Győr felé lenne,

Mert sok katona mostan nincsen benne.

Étszaka hogy juta, Szentpétert éré.

Sajószentpéterhez érve fogtak csak gyanút emberei, kiknek ekkor közölte csupán igazi célját a bég, hogy terve Szikszó mezővárosának megsarcolása. A támadást az országos Márton-napi vásár idejére időzítette. A török csapatok szombat éjszaka közelítették meg, és éppen a vasárnap délelőtti 9 és 10 óra közötti prédikáció idején érték el Szikszót.

 

Felele Fcrhát, harangozást hallá,

Monda, Szikszón mostan az harang szólna,

Sok nép azért menne prédikációra,

Ö is Szikszón akkor lenni akarna.

Vásárlani én ma Szikszón akarok,

Sok drága marhákat mert ott találok...

A mezővárosi kézművesek gazdag árukínálata és az állattartásukról híres abaúji falvak nagy felhozatala, vagyis a bőséges portéka és a jelentős számú sokadalom csábítóan hathatott a törökökre. Ferhád katonái a vásárt kifosztották, a várost pedig földúlták. Az emberek fejvesztve menekültek, s csak keveseknek sikerült a templomban védelmet találni. A templomajtót egy szekérrel torlaszolták el, mely mögül és a toronyból vették célba puskájukkal a rájuk támadókat.

A csata ábrázolása, háttérben a templommal és az üstökössel

Szalada sok nép be az kerítésben,

Forgódnak midnyájan nagy serénségben,

Vágnak ellenséget hátra verésben.

Az templomban kik bérekeszkedének,

Azok álmélkodának, óhajtanak,

Ajtót bezárlani alig tudának,

Szolgáló népek nem sokan valának.

Az lovag törökök elöl futának,

Kiket szegény népek megcáfolának,

Egy ajtóra szekeret ott vonának,

Puskások mindenütt hozzá állának.

A szikszóiak érzékeny veszteséget okoztak támadóiknak. Több törökkel együtt megsebesítették a neves harcost, Deli Deberhánt is. Az egész napos küzdelmet követően, az oszmánok még a templom kerítésén is túljutottak, 26 embert megöltek, de magát az épületet nem tudták elfoglalni. A harc és a rablás az esti órákig folyt a nevezetes 1577. évi üstökös fényénél. A török 200 szekér árut és 800 foglyot zsákmányolt a csordányi elhajtott állat mellé.

  

Magyar felmentő sereg

Bár Szikszó távolabb feküdt a magyar végvári rendszertől, az őt ért támadásnak mégis hamar híre ment. Másnap este a hazatérő portyázókat a már szokásosnak mondható helyen, a Sajó gázlójánál Sajószentpéternél (más forrás szerint Vadnánál) érték utol a szendrői katonák Claudius a Roussel főkapitány és Rákóczi Zsigmond vezetésével, majd megérkezett Kassáról Geszti Ferenc és Prépostváry Bálint csapata is. Az egész magyar sereg alig számlált 400 főt. A Sajó gázlójánál másfél napi várakozást követően, a kiküldött martalékkal sikeresen lesre csalták a zsákmánnyal megrakott törököket. Az ütközet az esti órákig, egy erős fényű üstökös megjelenéséig tartott, mely föltünése a törököket félelemmel töltötte el, ami szintén a magyar győzelmet erősítette. Nemcsak kiszabadították a rabságba hurcolt honfitársaikat, de még az elrabolt

Magyarok török foglyokat vezetnek

nagy mennyiségű árut is vissza tudták szerezni, ugyanakkor érzékeny veszteséget okoztak ellenfelüknek. Mintegy 500 török halott maradt a csatatéren, s jelentős számú hadifoglyot ejtettek a magyarok, köztük a fején és kezén sebesült Hüszejn alajbéget. Kezükre került továbbá 600 ló is. Prépostváry huszárjai közül csak kettő veszett el a csatában. Egy harmadik pedig később halt meg sebeiben. Sebesült húsz volt, ló 14 veszett el. A szendrői huszárok közül egy sem halt meg. A sárga kabátos német lovasok között csak egy halott akadt. A török had kalauza, Csákány Kelemen, a súlyosan sebesült füleki béget szerencsésen megmenekítette, majd Ajáncskőn bekötöztette. A rimaszombati bíró éppen Füleken tartózkodva, látta, hogy a bég november 11-én tizennegyed magával érkezett meg, és a kapuban azt kérdezte az övéitől, hogy megjöttek-e már az emberei. Senki! - felelték neki. Erre szobájába rohant, a földre vetette magát, s félelmetes zokogás és kiabálás közt tört ki. Három napon át senkit sem bocsátott magához.

A zsákmány elosztása

Míg a mieink a futó törököket üldözték, a parasztok a felhalmozott zsákmány egy részét széthordták, elrejtették, s több török rabot megöltek. A szokásos kótyavetye ezután következhetett. A vitézek megválasztották a kótyavetyéseket, akik esküt tettek, hogy igazságosan kótyavetyéznek. Minden nyereséget összeszedtek, még a katonák zsebeit is átkutatták, majd az egész zsákmányt dobra vetették. A kótyavetyén befolyt pénzt és el nem kelt portékát pontosan összeszámították. Az egészből legelőször az elesettek és a sebesültek részét szakították ki. Aztán a török fogságban sínylődő magyar vitézeknek, majd a papjuknak, az iskolának és a szegényháznak juttattak egy-egy részt. Ami megmaradt, azt kardra osztották. Minden tiszt és közvitéz egyforma részt kapott. 

A zsákmányolt javakból az egri, a diósgyőri és ónodi iskolák és prédikátorok 38 forintot kaptak. Minden lovasra 22 forint jutott, de még a budai várban sínylődő rabok is kaptak  395 forintot belőle. A főbb tiszteknek, orvosoknak török rabokat is adtak. A királynak négy, Ernő főhercegnek két rabot küldtek.

1578-ban a magyarok (kállaiak, tokajiak, kisvárdaiak, egriek – összesen 700 lovas), viszonzásul a szikszói esetért, a fegyverneki török vásárt ütötték meg. A lesben álló törökök azonban szétverték őket. Június 20-án már maga a szultán írt a bécsi királynak, s panaszolta el, hogy az egriek a szomszéd végházak vitézeivel együtt Fegyvernekre száguldottak s a vásárt megütötték.