Szabó József naplója az orosz frontról

A Doni-tragédia emlékére

Szabó József katonaképe

A mai napon a Magyar Királyi 2. honvéd hadsereg doni katasztrófájának 75. évfordulójára emlékezünk. A szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarban 1943. január 12-én indította meg támadását, amelynek következtében a 207 ezer fős 2. magyar hadsereg mintegy százezer katonája vesztette életét. A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem ismert.

Szabó József a Magyar Királyi 28. Honvéd Határvadász Zászlóalj 3. század, 3. szakasz, 1. raj rajparancsnoka volt, tizedesi rendfokozatban. 1913. október 6-án született a Hernád menti Abaújváron, és hétszer teljesített katonai szolgálatot 1935–től 1944-ig. Utoljára 1943. április 12-től, 1944. január 21-ig, amikor is a keleti hadműveleti területen harcolt. Ez már ugyan hónapokkal a doni összeomlást követően történt, egységét a keleti erők megerősítésére, az orosz előrenyomulás feltartóztatására küldték a Szovjetúnióba.

Április 26-án az erdélyi Zilah városából indulva, lengyel és ukrán területeken át érkeztek meg ,,Nagyoroszország'' területére. Itt írta később előkerült naplóját,mely híven tükrözi az ott harcolók mindennapi nehézségeit, viszontagságait. Oroszföldről visszakerülve sok éves frontszolgálatára, és beteg édesanyjára hivatkozva 1944. áprilisában kérte felmentését a hadkötelezettség alól.

Feljegyzések a naplóban

Szabó József 1974. augusztus 6-án távozott az élők sorából. Rákos megbetegedésben hunyt el. Ám a háborúról sohasem mesélt családjának. Egyedül a fronton megírt naplójában maradt nyoma a megélt borzalmaknak.

A napló harmincöt éven át egy dobozban hányódott, öreg dokumentumok társaságában, amikor is fia ifj Szabó József megtalálta azt. A naplót Zilahból való indulásakor kezdte 1943. április 23-ától, és ahogy ideje és lehetőségei engedték, úgy írta le az eseményeket. Az utolsó bejegyzés 1943. november 19-én keletkezett. Ekkor telt be a füzetecske.

Lássunk hát pár részletet a naplóból emlékezve a Doni-áttörésnél, illetve a későbbi harcok során elesett magyar honvédekre.

1943. május 5.

Ugyanaz, mint előtte lévő napokban, csak én változtam, mert betegség gyötör, kínoz. Nem elég a sors megtörése még betegség gyötör.

A város főterén van a hősök sírja, szép egyenes keresztfákkal. Vagy 300 hős magyar vitéz alussza végső örök álmát, messze szerető otthontól. Igaz, hogy a hant, a sír, a föld itt is csak olyan, mint bárhol, itt is úgy elporhad a test, mint a magyar hantok alatt.

A változás a napok között nem sok, ugyanúgy kell a nap, és ugyanúgy nyugszik, mint Magyarországon, csak az óra nem olyan, mert itt este 7 órakor már sötét van és sokkal hidegebb, még mindig köpenyben járunk. Északra vagyunk pontosan az otthontól. A Briánszki erdő szélen vagyunk, amely olyan nagy erdő, mely egész Moszkváig tart, 700-800km. Sokkal nagyobb, mint édes hazánk. És ebben van igen sok megoldhatatlan rejtély, mely mindnyájunkat aggaszt. Mert a mi feladatunk az a rejtély megoldása, hogy hogy lesz, ha életben maradok mindent szépen megírok. 

Május 6.

A mai nap nevezetesebb, mint a többi, mert fölfedeznek egy partizán szakaszt, mely német ruhában, német autóval és minden igazolvánnyal ellátva vételezni jár három napon keresztül a német parancsnokságra. Élelmet, lőszert és minden egyéb katonai dolgokat. Ez a partizán ész és ez a háború furfang, ész, leleményesség. Nap - nap után hozzák be a járőrök a partizánokat, amit arról ismerünk fel, hogy magyar ing bakancs van rajtok és géppisztoly, ami az orosz legveszedelmesebb fegyvere, mert a nagy hidegben a géppuska golyószóró mind befagy, de a géppisztoly működik, 70 töltényt lehet egy húzásra kiengedni belőle.

Május 24.

Az idő esős és havas hideg. Nagy jegek esnek. A föld sárga homok, domb nincsen. Erdő és erdő beláthatatlan messzeségbe. Község ritka, 15-20 kilométerre van egymástól egy – egy elmaradt kis község. Népek öltözete vastag daróc ruha, nyakukon is piszkos, tetves. A föld termékeny csak nem művelik. Egy szántásba vetnek valami keveset, azt is sorokba kapa után. Főtermény búza, rozs, zab. Leginkább marha -, és juhtenyésztésből élnek. Kis igényűek, a házak viskók, fából vannak és elmaradottak. Az ablak egy kis lyuk, amit többet kinyitni nem lehet nincs is rajta sarkvas ez teljes egészében a „szovjet paradicsom”, amire olyan jövő várt.

Július 14.

Esős idő van és csorog az eső a nyakunkba, az erdőbe a sok mocsár megtelt vízzel és bizony néha még térdig érő vízbe is megyünk, ha megyünk földerítőbe portyázni. De itt menni kell. Az éjjelek sötétek és hosszú őrség az sok. És ha le is fekszünk piheni teljesen fölszerelve, és minden éjjel riadó. Jönnek a felderítő ellenőrzők, avagy muszkák. Erre megszólalnak a géppuskák és a g. sz. akkor a pihenő csoportnak riadó.

Egy oda hazai éjszaka többet ér itteni 10 – nél, de az ember nem panaszkodik, mert ebből részt kell venni mindenkinek. Most Én jövőre más. És nem tudjuk a helyzetet kinek, mi van megírva, ki marad itten örökre. De azt tudom mondani, hogy egy ilyen éjjel után az ember sokkal közelebb van Istenhez és megtanul imádkozni, még a legkegyetlenebb is. És ha haza megyen az emlék megmarad mindörökre.

Szeptember 6.

- án van a temetésük és ezen a napon történik három honvéd kivégzése. Lopásért a hadbíróság főbe lövésre ítélte. Kivonult az egész helyőrség a lőtérre és nem tudjuk mi lesz. Egyszer jő egy szuronyos szakasz és közbe a három elítélt sápadt fehéren. Egy – egy pap kíséri, bátorítja őket és roskadva, de azért katonásan állnak a kivégzési helyre. Fölolvassák a kivégzési parancsot és megkérdezik az utolsó kívánságot. Az egyik papírt ceruzát kér egy utolsó üzenetet ír két gyermekének és feleségének. A másiknak már nincs ereje írásra, végig néz a tömegen a szeme könnyez, előveszi a keszkendőjét és bár zokogás rázza a testét, de nem panaszkodik, nem jajgat, katona marad az utolsó percig. A harmadik ugyanúgy végig néz a bajtársakon, akivel 12 hónapon keresztül sárba - vízbe, hóba - fagyva harcol, küzd a Don menti harcokba és onnan szerencsésen visszajő. Két hónappal ezelőtt megnősül és most érte utol a végzete. Egy félrelépés és ennyi az egész. A szeme könnyes, az utolsó üzenetét még a pap fülébe súgja, könnyes szemmel várja a sorsát, amely már beteljesedett. Mind a három letérdel, a szemüket bekötik, 12 csendőr kézbe vett puskával várja a tűz vezényszót, amely rövidesen elhangzik. Egy dörrenés és nincs tovább, megszűntek létezni. De bennünk a felejthetetlen emlék mindörökre megmarad. Mert a fegyelem nem lazulhat és semmi lopás, még egy tű elsajátítása itt meg nem történhet.

November

Már nehezebb.

3-4-én már erős fagyok vannak.

6-án elesett Kijev város.

7-e egy ezred lovas kozákraj átúsztatva a Dyeperen Korosztény városát elfoglalta, elvágta az összeköttetésünket, elfogták a postakocsit.

8-án leesett a hó, a szép fehér hó, amit bizony igen sok helyen megpirosít emberek, állatok vére

9-10-11-12-én nagy készülődés, de hogy hová nem tudjuk, mert a haza felé vezető út már nincsen, el van vágva.

13-án végre megindulunk, de nem haza fele, hanem ki az első vonalba. Gyalog, a szekerek megrakva, orosz lovakon és az utunk bizony elég hosszú, mert nagyot kell kerülni föl északnak Rudnamecsrna, Jelszk fele 120 km. Öt nap tesszük meg. A muszka utolért és utóvég harcban áll. Nagy zűrzavar a német könnyebbsége miatt a sok-sok lőszer, fölszerelést hátra hagyva és lassan haladunk a köves orosz utakon nagy harcok között. Sok német gépkocsi rohanva előre, zúznak, taposnak mindent széjjel, törtetnek előre, harcoljon a magyar, hulljon az, és bizony sok helyen összetűzésre is kerül sor velük, de a géppisztoly lecsendesíti a derék szövetségeseinket, aki csak mindent és mindenkit ki tud használni. Még szükség van rá, aztán ha nem kell, otthagyja magára, de a magyarba meg van, meg az a régi virtus és tud harcolni is keményen. Mert most nem másért, most magunkért, ha nem akarunk Szibériába kerülni, harcolunk és habár veszteséggel is, de kivágjuk magunkat az orosz gyűrűből és lassan haladunk gyalog a fehér Oroszországba Jelszk Mozir fele és még idáig semmi bajom, a Jó Isten megoltalmazott, annyi sok – sok szenvedés között. Éjjelünk kint a havon, sátrakban.

Most egy községben van pihenő, közben írom feljegyzéseimet. Az idő teljesen megenyhült, sötét van kint, szolgálatban vagyok éjjel. Kint dörög az ágyú, szólnak a puskák, de ezt már mi megszoktuk, csak a Jó Isten ezután is megsegítene, és haza vezérelne kicsi családom közé.

November 19.

Kezdődik az igazi szenvedés a nagy mocsarakon keresztül. Napjaink keservesen telnek, sok – sok szenvedés. Elől a partizán, hátul az orosz lő, pusztít, hull a drága magyar vér. Sok – sok akna robban. Más közbe megyünk előre, célunk felé, és ahol már történelmi idők zajlottak le és a nagy Napóleonnak odaverték egy teljes seregét és egy lengyel – orosz hadsereg pusztult. A magyarra is az a végzet várt, ha nem vagyunk könnyen mindent kibíró népek, de mi átjöttünk az ingoványon, ahol az ember sosem tudja, hol száll el az ember.

Község nincsen sehol sem, föl van égetve. Kenyér az nincsen és éhezünk heteken keresztül, de kibírjuk, mert 200 000 ember nem veszhet el, mert a magyar kevés.

"Ott a messzi Donnál..." dokumentumfilm a magyar 2. hadseregről

Babonák, hiedelmek, félelmek

Tündérek, boszorkányok, tüzes emberek

A tudomány és technika fejlődésével az emberiség a legtöbb természeti, fizikai, vagy akár kémiai jelenségre megtalálta a tudományos választ. Régebben azonban az egyszerű ember ezekre amolyan babonás, mesébe illő történeteket talált ki, adott tovább szájról szájra. Máskor pedig saját félelmeit szőtte mesés keretbe. Napjainkban ezen kis „mesék” elveszőben vannak. Szerencsére olyan emberek, mint Szilágyi Miklós jó néhányat megőriztek az utókornak. A következő történetek az ő hagyatékai. Ezekben fellelhetőek a régmúltban gyökerező félelmek, babonák, a különféle képzeletbeli lényektől, tárgyaktól, boszorkányoktól, sámánoktól. Folklórunknak igazi kis kincsei ezek.

Kígyó kövek

Az első történet a kígyókő hiedelméhez kapcsolódik. A néphit szerint a kígyóköveket a kígyók szokták fújni Szent György-nap előtt vagy nyáron. Alakjuk golyó, tojás, elnyújtott tojás; minél több kígyó fújta, annál nagyobb, néha lyukas. A hit szerint 50–100 kígyó is összegyűlik kígyókövet fújni. Fejüket ilyenkor feltartják, összetolják, farkaikat keresztül dobálják egymáson, már messziről hallatszik sípoló hangjuk. A kígyókövet összeköpködik: előbb csak kisebb köpéscsomó, később azonban megkeményedik. A kígyókőnek tartott köveket mágikus tárgyként használják: aki ilyent talál, szerencsés lesz, erszényben hordva sosem fogy ki a pénze; ha meghúzogatja vele az eladandó jószágot vagy a dagadt tőgyű tehenet, azt jól adja majd el, ill. meggyógyul a tőgy; a felfúvódott marha leapad, ha végighúzzák a hátán; ha a lyukas kövön keresztül fejik, sok lesz a teje, s nem ronthatják meg.

Hernádnémetiben a kígyókő hiedelme a következőképen élt még 1959-ben:

„Halászott egy ember valamikor, és egy nagy követ, egy olyan ötkilós formát fogott ki. Olyan gyönyörűnek találta, hazavitte. Hazavitte a gyerekeknek játszani. Hazavitte a család közé. A gyerekeknek még enni se' kellett, úgy játszottak vele. Hanem mikor kezdett alkonyodni, nála meg világosodni kezdett! Éccaka a nagy kő annyira világított, hogy be kellett hányni ruhával. Nem tudtak aludni. Megörültek, hogy jó lesz lámpa helyett, nem kell petróleumra kő'teni. Ez a kő világított egy pár esztendeig.

Valamikor a régi világba' lovasfogattal mentek a küldöttségek. Azon a falun utazott keresztül a királyi kiküldött. Olyan világos vót abba' a házba', ahol a halász lakott, hogy feltűnt. Bementek, oszt' akkor csodálkoztak, hogy sose' láttak olyan nagy gyémántot. Kérték, hogy adja el nekik azt a követ.

- Nem adom semmiír', mer' az lámpa helyett van!

Azt mondták neki, hogy az egész ország nem ér annyit. Három szekér aranyat adtak az öregnek, szekérrel, lóval. Elvitték a királynak, még az se' látott olyat, mint az volt.
Azt a gyémántot, amit az öreg halász is talált, a kígyók fúják.

Összemennek egy csomóba a nagy tarajos kígyók, és úgy fúják."

Sajóhidvég és Berzék között egy hajdani traktoros ugyan erősen bizonygatta, hogy nem babonás, azonban a következő történetet ő maga is elhitte: „Ócsanálos helyén állt valamikor egy Hoporty nevű község. Ennek a kis falunak az egyik harangja valamikor régen elsüllyedt. Ez a harang bizonyos időközönként megszólal. Próbálták már kivenni, de minden ember belehalt".

 Egy hernádnémeti férfi,  apjától pedig azt hallotta, hogy a Hernádban vízi tündér él:

„Kiemelkedett egy nőalak félig a vízből és azt mondta:

- János, húzz ki engem innen! - a nevirűl szólította.

Ő meg megijedt, nem szólt egy szót se', otthagyta." 

Továbbá elmondta, hogy mások is beszélték, de ő maga soha nem látta.

A népi hitvilág egyik gyakori alakja a tüzes ember. Olyan bolygó lelkeket, kísérteteket értünk alattuk, akik életükben valami igazságtalanságot követtek el, amiért nem tettek eleget és most boly

Lidércfény

gó tüzek vagy lidércek alakjában rémítgetik a velük éjszakának idején találkozókat, mindaddig, amíg valamiképp meg nem váltják őket.

A sajóhídvégi Varró János horgászás közben, úgy 11 óra tájban ment a csordajárás felé. Egyszer csak minden meggyulladt körülötte! Horgászbottal kezdte ütni a tüzet, mely hamar elharapózott körülötte a sásban, azonban nem égett meg semmi, csak a lángokat látta. Szerinte valami szellem okozhatta a tüzet. Másik alkalommal egy férfi éjszaka halászott a révnél, amikor a túlsó parton egy ember teljesen tűzben sétálgatott. Úgy tartották, hogy német katona szelleme volt, ugyanis az esemény a háború alatt történt. A halász először még megijedt, hogy átjön a vízen, de nem jött át. Egyet lendített a vízen, aztán ment tovább.

Egy Kádár nevű ember éjszaka halászott, s egyszer csak egy nagy fényességet látott. Szörnyen megijedt, azt hitte, hogy a tüzes ember jön.

- Jajj, Istenem, csak most az egyszer segíts vissza a családomhoz! - így könyörgött.
Sokáig ugratták aztán az esettel, mert - mint másnap kiderült - egy gólya repült neki a magasfeszültségnek.

Harmatszedő kifacsarja a gyűjtött harmatot

Régi babonához köthető a harmatszedés fortéja, amelynek célja elsősorban a nagyobb tejhaszon biztosítása volt, más tejhasznának elvételével vagy csökkentésével. Ritkábban a jó kenyér vagy egyéb házi haszon biztosítása. Általában  Szent György napján, ritkábban, pünkösdkor, nagypénteken, de akár Luca napján is végezték. Többnyire boszorkány tevékenységnek tartották, azonban bárki végezhette. A valóságban is gyakorolt eljárás volt. A művelet lényege a harmat összegyűjtése. Ez leginkább valamilyen ruhadarabnak (lepedő, abrosz) a füvön, ritkábban gabonatáblán való húzogatásával történt, napkelte előtt vagy éjfélkor, gyakran meztelenül. Otthon a lepedőt kicsavarták az abrakba vagy a búzába, kenyérlisztbe; vagy a harmatos füvet a tehénnek adták. Mindezek eredményeképpen a hit szerint a tehéntől több tehet fejtek, miközben más tehenek tejhozama csökkent; vagy jobb kenyeret sütöttek. A művelet végzése közben általában mondókát is mondtak (pl. „Viszek is, hagyok is”; „Felét viszem, felét nem”).

Két vizsolyi férfi Király István és Sváb István mesélte a következő történetet a harmatszedésről: „Volt itt olyan ember, akit a boszorkányok belehajintottak a vízbe. Egyszer megleste, hogy a boszorkányok szedték a tehén hasznát: szedték a harmatot.
Észrevették a boszorkányok, és ráparancsoltak: ki ne vallja, hogy látta őket. Persze nem tudta tartani a száját, s ezért később bosszúból belehajintottak a vízbe. A Hernádnak azt a part-részét, ahol Vaskát a boszorkányok megfürösztötték, elnevezték Vaskapartnak.”

Ma már csak mosolygunk az ilyen és ehhez hasonló történeteken, de régen ezek szerves részét képezték a valóságról alkotott képnek. Aztán az idő múlásával ezek a kedves kis történetek, hiedelmek kikoptak a mindennapokból, ezzel pedig eltűntek a szájhagyományból is. Becsüljük hát meg azokat, melyek valamilyen formában az utókorra maradtak.