Emberi és anyagi veszteségek a török korban

"Akiket elfoghattak rabságra hurcolták..."

A császári zsoldosok, a török rajtaütések, majd a falvak hódoltatása óriási emberi és anyagi veszteségekkel járt. Hiába kötötték egymás után a különböző békéket, azok ideje alatt sem volt nyugodalma szegény lakosoknak.

Törökök foglyokat hajtanak, háttérben égő település

Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke sem jelentett megnyugvást a lakosságnak. A béke csak az ágyúval történő várostromokat tiltja meg. A portyákat, fosztogatásokat ezután is megengedi, azokat nem tekinti békeszegésének. Musztafa budai pasa 1570 január 23-i levelében érzékletesen fogalmazza meg, hogy „szüneti nincsen az nagy csatázásnak, utállásnak és leshányásnak”. Eszterházy Miklós nádor pedig így jellemezte a török „békét”: „Első a lopás módja. A várából kijövő török orozva támadja meg az itt-ott védtelenül talált magyart, s különösen a nőket és gyermekeket viszi rabul. A másik mód, hogy nagyobb csapatokban dobbal, zászlóval törvén ki…széltében rabolnak, égetnek s foglyul hajtják el a népet. Harmadik mód, hogy a falukra fenyegetőző leveleket és üzeneteket küldenek, s a rémült nép (ki tudta, hogy a török legalább e résben szavatartó), így kényszeríttetik adófizetésre.”

Az 1642-es békealkudozások során Zemplénben a török megölt 26 embert, elhajtott kétezer marhát, a rabok váltsága 900 forint volt. Borsodban 10 falut hódoltatott, 298 rabot vittek el, 117 embert ölt meg, csaknem tízezer marhát hajtott el, 665 forintot kellett fizetni adóba, a rabok megváltása kb. 1000 forint volt, a kár felbecsülhetetlen. Abaújban 48 falut hódoltattak meg, 349 főt rabságba vittek, 291 embert megöltek, kb. hatezer marhát hajtottak el.

Az emberi veszteség óriási volt. Egyeseket lemészároltak, másokat rabláncra fűzve hurcoltak el. Sokan még a török érkezése előtt elmenekültek, elbujdostak, majd a veszély elmúltával lassan visszatértek otthonaikba. 1567-ben Hasszán temesvári pasa, Tokajt és Szerencset felégeti, majd végigdúlja Harangodot. Megyaszón a korábbi 460 főnyi lakosból még három év múlva is csak 17 zsellérsorban lévő jobbágyot tudnak összeírni két lakott telken. 1571-ben azonban már 56 jobbágycsaládfőt írtak össze. A törökök 1567-ben Hasszán bég vezetésével rátörtek Ináncsra. Lakói a templom körüli temetőben védekeztek. Nagy részüket leölték, sokukat elhurcoltak. Felsődobszán 1427-ben 22 jobbágyportát írtak össze, mely 1565-re 3 és félre csökkent. 1641-ben meghódolt, majd csaknem elnéptelenedett. 1648-ban csupán ¼ porta volt lakott.

Janicsár keresztény foglyokat hurcol el

 Az 1599. évi Zemplén megyei jobbágyház összeíráskor a jobbágy családfők számát tüntették fel.  Rákóczi Zsigmondnak 66 jobbágya volt Megyaszón. Még ugyanebben az évben aratás előtt a török végigdúlta a vidéket. 1599. július 25-én új összeírás készült, melyből jól szembetűnik micsoda pusztítást vittek végbe a törökök. Csak a Rákóczi birtokról 48 jobbágy családfő veszett oda, menekült el s addigra nem tért vissza. Pedig a támadás nem volt váratlan, hiszen az ónodi várból még idejében érkezett figyelmeztetés. A rákóczi birtoknak ez a veszteség 73 %-ot jelentett. Az élet azonban nem állt meg, s jövőre már 46 jobbágyporta volt lakott. Megyaszó először 1605-ban hódolt be a töröknek. 1606-ban viszont már a királyi területhez tartozott, mely önbizalmát annyira megnövelte, hogy az 1660-as évek elején már ajándékot is elfelejtett küldeni az egri pasának. Jött is a török büntető hadjárat, minek következtében a híres megyaszói ménest is elhajtották. Az esetről Miklós György felsőmegyaszói lakos így vallott: „… Tudom hogy egyszer a török az ménesünket elhajtotta, azt is tudom, hogy izengetett reánk és fenyegetőzik is de ezóráig még meg nem hódóltunk neki.” 1635-ben egy portyázó csapat rabolta ki Nagykinizst, Halmajjal és Baksával együtt. Halmajról 15 embert hajtottak el rabnak. Továbbá elvittek 200 lovat, ökröt, tehenet és „harmadfél aszat” juhot.  A szentistvánbaksai Lőrinc Deák és Balogh Gergely főbíró elmondása alapján a török „három embereket 4 eökröket, juhokat kb. 200.” –at vitt el zsákmányként. A halmaji Fodor András és Gomba Péter aszalóra menekültek a török elől. Ők ugyan megúszták a rabláncot, de Halmajról hét embert vittek el, és mintegy 100 lovat, ökröt, tehenet hajtottak el.

Törökök szekérnyi levágott fejekkel

Lukács Illés, Tóth György, Antal Mihály, Csür András 60 esztendős alsógagyi jobbágyok 1641-ben arról tesznek tanúvallomást, hogy „1640-ben a törökök megrohanták a falut. A templomba menekült gyermekekre, asszonyokra rágyújtották az épületet. Sokan kisded gyermekeikkel együtt bennégtek. Akiket elfoghattak rabságra hurcolták. A falut teljesen feldúlták.” Baktakék rajtaütésekor a törökök 53 házat gyújtottak fel.

1641-ben készült összeírásban Pap Márton geszti bíró a következőképpen val: „…Alsódobszát is nyilván tudom, hogy elrablotta az török, azolta ugyan pusztán is állanak.”

1649. november 25-én Szirmay Péter zempléni alispán Garay Ferenc szolgabíróval, és annak segédeivel, Szerdahelyi Pállal és Csányi Györggyel a nádor parancsára vizsgálatot tartottak a törökök pusztításaival kapcsolatban. Zemplén megye tisztikara - „a törököktől való félelem miatt a hely színére bátorságosan ki nem mehetvén" -, Szerencs városába invitálták a környező települések lakóit vallomástételre. Az alsódobszai események kapcsán három tanút hallgattak ki.

„1. Első tanú Major Demeter, Nagyságos Ibrányi Ferenc jobbágya, kb. 70 éves letett hite után vallja.

Az 1630. esztendő után tudja, hogy az ő falujukat kétszer rablotta meg az Török. Az első rabláskor vitt el 15 személyt, melyek közül még 7 személyek oda vannak. Az Prédicátornak 1 fia, 2 leányaival oda vagyon. Másodszor, hogy megrablott bennünket, egyet közülünk levágott, melyeket nem állhatván el, úgy hagytuk pusztán az Falut, mely mind ez óráig pusztán vagyon. Most is fenyeget bennünket.

2. Második tanú Thorda Gáspár, Nemzetes Lánczi Uram Özvegyének jobbágya, kb. 40 éves, letett hite után vallja, hogy ó csak 11 személyre emlékezik, hogy vitt volna el az Török.

3. Harmadik tanú Marcza Márton özvegye, meghiteltetvén vallja, tudja azt, hogy Dobszát az Török elrablotta, mert őtet is negyed magával vitte volt el az Török, de még mostan is 4 gyermeke oda vagyon, magát az Úr Isten sarc nélkül szabadította meg.”

Felső-Megyaszóról gróf Rákóczi László jobbágyai, Miklós Gergely és Pásztor János jelentkeztek tanúnak. A török „gyakran izenget ránk" - mondották -, a „ménesüket is elhajtotta", de ők még nem hódoltak. A törökök Felsődobszát 1635-ben pusztította el. Szegedi Gergely debreceni református pap, „A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásról” című művében így írja le a kegyetlenkedéseket:

Törökök kegyetlenkedései

„Ruhájokat róluk éktelenül levonják

Az szegény rabokat mezítelenül hagyják

Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral

Előttök hajdogálják.

Éhségnek miatta mind elszakadozának,

A szomjúság miatt nagy sokan meghalának,

Az vad lovak hátán nagy sok gyenge szüzek

Halálra bágyadának.”

Sokszor a falvak időben értesültek a közeledő veszélyről, így még el tudtak menekülni egy biztonságosabb helyre. 1556 augusztusában, mikor a török had „Gencet, Tekibánát mind elégette, rablatta” a hidasnémetiek nagy része Kassára menekült.

A folytonos háborúskodás és a beszállásolt katonaság kegyetlenkedései miatt óriási pusztulás érte a településeket. I. Ferdinánd és Szapolyai közötti háborúban örökös táborjárás volt Garadna, melynek javait Kaczianer hadai élték fel. A török elleni harcok katonasága sok kárt okozott. Garadna kára 1591-ben 200 forint.  Elkeseredetten panaszkodtak Kassa városának: „eluntuk volna az sok kóborló hadat, mind németeket s mind penigglen katonákat…ő felségétől Maximilián-tól szerezzen egy oltallom levelet, mely mellett tudjuk megmerednunk, mert bizony szintén el kell fogyatkoznunk a sok hatalmasok miatt.” Az oltalom levelet ugyan megkapták, de kevés hasznuk volt belőle: „…az bolgna kapitány elvette s ételt, italt mindennap adtunk, szerte tartottuk, semmiképpen kedvét nem találtuk, hanem szerte veret bennünket mind férfiát, mind peniglen asszonyi állatot.”

 1681-ben Suhajda kuruc vezér hadai szálljak meg Göncöt, akiket 1682-ben verik ki a császáriak. 1683 nyarán ismét Thököly hadai élik fel a település javait. Jól érzékelteti a pusztulás mértékét, hogy a városnak a Csákyak tulajdonában lévő része korábban 15 964 forintot, 1687-ben már csak ötszáz forintot ért. „A mi elpusztult és elrongyolódott szegény városunknak siralmas állapottya és lakosaink számának igen megapadása, úgy annyira hogy akar ki is ha elnézi harmad részében ez házaknak alig tartózkodnak lakosok" - jellemzi helyzetüket az a kérelmező levél, amelyet a gönciek a szepesi kamarához intéztek adójuk elengedése érdekében. Gönc lakossága többnyire elszéledt, aki a városban maradt kolduló levelet váltott, mely levelekről a város jegyzőkönyveiben olvashatunk.

1687-ben a hűtlenség bűnébe esett néhai Szepessy Pál ongai jószágainak összeírása és felbecsülése az adott állapotban így festett: „Onga helységben, amelynek romjait most a szél járja át, volt egy jó állapotban lévő nemesi udvarház gyümölcstermő kertekkel; ennek

Az ónodi vár romjai anno

puszta telkét becsüljük 50 forintra. ... Az elpusztult teljes jobbágyhelyek 75 forintot. A taxás (nemeseket) és a szabadosokat, mivel ténylegesen nincsenek, nem becsültük fel. A vám elpusztult.”

1688. április 7.-én, a török csapatok Ónod várát annyira felégették, hogy csak a puszta helye maradt. Ekkor Bőcs is elpusztult. A településen csak a templom, a malom és két ház maradt meg, s csupán 1689-ben kezdett újra benépesülni.