Hadak útján

A Hernád-völgy a török korban I.

Hadak útján

 

 

A Hernád-völgye a hegyvidék meredek hegyeinek dombos lecsengésénél és az alföld mocsaras járhatatlan síksága találkozásánál fekszik, ami kiváló terep a közlekedésre, kereskedelemre és a hadseregek felvonulási útvonalára. Már egészen az őskortól kezdve megszakítás nélkül lakott vidékről van szó, melyet az előbb ismertetett jó földrajzi elhelyezkedésének köszönhet. Hoffman Arnold a millenniumi monográfiában így fogalmazza ezt meg: „A Kárpátok duklai depressziói, valamint a Tárcza és Alsó-Hernád dél felé tartó folyása természetszerűleg jelölték meg azon fő közlekedési irányt, melyben elődeinknek északi szomszédainkkal kereskedelmi szempontból érintkezésbe kellett lépniök; ugyancsak e vonalon kellett azon seregtesteknek is mozogniok, melyek érdekeiknek fegyveres módon való érvényesítése végett, az észak felől közeledő ellenséggel szemben majd mint védők léptek föl."

  

Ugyan ez igaz volt a délről érkező török veszedelemre is. A hódoltság idején a folyó két partján lévő falvak és városok földrajzi fekvésüknél fogva a különböző seregek ütközőpontjává váltak. A völgy a Magyar Királyság területén feküdt, mindazonáltal 1620-1629, valamint 1645-1648 között az Erdélyi Fejedelemség része volt. Fülek várának török kézre jutása (1544), majd pedig Eger eleste (1596) következtében Abaúj déli községei a török katonai expedíciók hatósugarába estek, ki voltak téve a szüntelen zaklatásnak. Itt találkozott a háromféle Magyarország -török hódoltság, királyi országrész, Erdély- határa. A jobbágyok a király és a földesúr mellett a töröknek is adózni kényszerültek. A török sanyargatásához járult a Habsburg elnyomás is: az ezen a vidéken elszállásolt zsoldos katonaság folyamatosan fosztogatta, zaklatta a lakosságot. Mindezt tetézte a szüntelen háborúskodás.

Olykor csupán néhány tucat lovas portyázott e vidéken, kik inkább az erdőket, nádasokat részesítették előnyben, hogy láthatatlanná váljanak az ellenséges katonaság számára, és csupán a kiszemelt falu elérésekor fedték fel kilétüket. Máskor azonban több tízezer lovas és gyalogos verte fel az út porát. Olykor a gyalogosokat szekerekre rakták a gyorsabb menettempó érdekében. Hosszabb hódító vállalkozásokkor pedig a felszerelést, élelmet szállították azokon. Szájhagyomány őrizte meg számunkra, hogy amikor Thököly a törökkel szövetkezve Kassa megvételére indult a megyaszói és környező lakosok Harangodtól egészen Kassáig vitték szekereikkel a törökök felszerelését, élelmét, takarmányát. Hetek múlva elegük lett a távollétből és megszöktek. Ruhájukat összecserélték, arcukat megváltoztatták, hogy ne ismerjék meg őket. Egy szekeret szétszedtek, s a többin szállították tovább, hogy a szekérszám se egyezzen. Mikor észrevették, hogy szpáhik közelednek feléjük hirtelen megfordultak a szekerekkel, s úgy tettek mintha Kassa irányába haladnának. A törökök megkérdezték nem látták e a szökevényeket, mire ők rossz irányba vezényelték őket. Maguk pedig kerülő úton sokára értek csak haza.

A Hernád-völgy az ott végighúzódó településeknek köszönhetően (akkor még Újcsanálos, Sóstófalva és Alsódobsza is közvetlenül a folyó mellett feküdt) forgalmasnak volt mondható. Azonban a korszakra jellemző nehéz közlekedési viszonyokat tovább nehezítették a tavaszi áradások, melyek rendszeresen felszorították az utazókat a Hernáddal párhuzamos keleti dombvonulatra, ahol napjainkban is húzódik a főútvonal. Az első katonai felméréshez (1782-1785) készült ország leírás (Landesbeschreibung) is a következőképpen fogalmaz: „A Hernád /Hernad/ melletti utak a kiöntések miatt hosszú időn keresztül használhatatlanok.” Az akkori utak állapota elképzelhetetlen a mai kor számára, a régen élt embereknek felázott állapotban azonban komoly nehézséget okoztak. Božena Nemcova cseh írónő a következőket jegyzi meg ezek állapotáról: „A magyar sár világhírű, de aki még nem látta, az fogalmat sem alkothat magának.”

A természet pusztítása mellett, tovább rontotta a helyzetet a karbantartási munkálatok elmaradása. 1579-ben a kassai alkapitány utasította Abaúj vármegyét, hogy a Göncre vezető utakat állítassa helyre a hadak vonulásához.

A másik problémát pedig a túlpartra való átjutás jelentette. A lovas csapatok egyszerűen átúsztattak, vagy a gyalogosokkal együtt a sekély gázlókat használták. Az ágyúk átjuttatásához azonban a hidakat vették igénybe, melyeket az állandó háborúskodás, és a szándékos rongálások - az ellenség mozgásának lassítására- egyre rosszabb állapotba süllyesztett. 1594-ben Miksa herceg rendeli el, hogy a Gönc mellett átívelő hidat hozzák olyan állapotba, hogy ágyúkkal is járható legyen. A hidak stratégiailag fontos helynek számítottak. Ha az egyik fél birtokában tudhatta, jelentősen akadályozhatta az ellenfél előrenyomulását. I. Rákóczi György fővezére Kemény János 1644. május 30-án azt írja a fejedelemnek, hogy „tanáltak ugyan valami elmaradozott hitvány németeket tegnap is, az éjjel is, de Göncznél tovább nem mehetnek, [mert] az ellenség a hidakat őrzi".