A megyaszói szőlőművelés aranykora

Mikor még szőlő termett a Hernád partján …

Szüreti sokadalom

A hosszú téli estéken jól esik a szoba melegében egy kis újbort iszogatni, vagy kint a dermesztő hidegben egy kis felfűszerezett forralt bort kortyolgatni. Ma már azonban egyre kevesebb háznál jutunk hozzá egy kis zamatos nedűhöz, hiszen egyre kevesebb ember foglalkozik szőlőtermesztéssel, borkészítéssel. Ezzel ellentétben a Megyaszó határában található „pincefalu” talán még sohasem volt ilyen rendezett. Folyamatosan szépül a környezet, megújul az úthálózata, csinosodnak a pincék. Határában azonban már nyoma sincs az egykori szőlőültetvényeknek. Sok pincében nincs is már bor, vagy az abban lévő itóka más község lankáin termett szőlőből készül. De nem mindig volt ez így. A XVI-XVII. században a jobbágyság illetve a földesurak egyik nagy bevételi forrása, valamint elengedhetetlen mezőgazdasági ágazata volt a szőlőművelés. Makkai László szerint  „Egy egész sor régi mezővárost virágoztatott fel és újakat hozott létre a bor termelés:…Aszaló…Szikszó, Gönc… Megyaszó…és mások 1000-2000 lélekszámú néptömörülésekké növekedtek.”

Kezdetben a szőlőműveléshez szükséges munkaerőt Megyaszó lakossága szolgáltatta, alig 3-4 más községből érkező ún. extraneus dolgozott a szőlőkben. A folyamatos török dúlás alatt a szőlőföldek többnyire sértetlenek maradtak, azonban a megfogyatkozott helyi lakosság már nem volt elegendő a munkák elvégzéséhez, így sok külső birtokos vállalt szőlőmunkát, sokszor számuk meg is haladta a helyiekét.  A külsők valószínűleg tavasztól őszig Megyaszón lakhattak, és csak hét végén mehettek haza, mivel a távoli lakhely nem tette lehetővé a napi hazautazást, az akkori rossz infrastruktúrának hála. Az alábbi községekből jártak Megyaszóra az extraneusok: Alsódobsza, Felsődobsza, Kinizs, Aszaló, Szikszó, Baxa (Szentistvánbaksa), Gesztely, Hoporty (Sóstófalva) Hernádnémeti, Zelmy (Halmaj), Czaval (Csanálos) … etc.

Szüret egy régi metszeten

A szőlő terület akkori mértékegysége a kapás volt. A kapás szőlő olyan terület, melyet egy munkás egy nap alatt be tud kapálni. Ez a XVI. században kb. 94 négyszögöl.

A külső birtokosok évenként külön ajándékkal tartoztak a földesúrnak, melyek a következők voltak: 1 kappan, 2 kenyér, 1 köböl árpa. 1572-ben a külsőktől a földesúr  144 kappant, 288 kenyeret és 144 köböl árpát kapott ajándékba.  Ezt 55 fő külsős adta, akik mintegy 144 kapás szőlőt használtak ekkor. Csak viszonyításképpen akkoriban egy napszám ára 6 dénár volt. Ma ez kb 5000 Ft. Ugyan ebben az időben egy kappan ára 10 dénár, 10 kenyér ára 17 dénár, 10 köböl ára pedig 33 dénár.

A helyiekét, azaz a belsőkét is összevetve, az 1570-es években mintegy 300 kapás szőlő lehetett Megyaszón a dézsmafizető parasztság kezén. Ezenkívül még az uraság is rendelkezett saját uradalmi szőlővel, illetve akadt egy-két kisebb kisnemesi szőlő, mely nem esett dézsma alá.

A kezdeti robot szolgálat helyét egy idő után a bérmunka kezdte felváltani. Mivel a földesuraknak helyben nem állt rendelkezésükre elég roboterő, így egyre távolabbi jobbágyaikkal volt kénytelenek végeztetni a szőlőművelés robotját.  Ettől aztán a jobbágyok akár pénzen történő megváltással is igyekeztek megszabadulni. Így alakult ki, hogy a megyaszói jobbágyok is a szerencsi urasági szőlőkbe jártak bérmunkára, melyből megváltották a helyi robotot. Ebből a pénzből az uraság pedig kapásokat fogadhatott.

A földesurak egyik jelentős jövedelmi forrása a bortized, illetve a borkilenced volt, melyek a bortermelés egy ötödét tették ki. 1560-ban csupán a tizedből 10 885 liter bor gazdagította a földesurat. A papnak a beszedett tized egy nyolcadát szolgáltatták be, ami 1560-ban 577 liter, míg 1572-ben 1011 liter volt. 1560-ban a megyaszói jobbágyoknak 54866 liter bora termet, melynek összértéke 7242 Ft 31 dénár volt. Ha ebből levonjuk a tizedet, akkor maradt 5793 Ft 84 dénár. Ha ezt elosztjuk a szőlőművelő családok számával, azaz 91-el, akkor családonként ez 63 Ft 66 dénárt jelentett, ami óriási jövedelemnek számított a parasztság számára.

A beszedett bordézsmáról, amolyan nyugtát vagy bizonylatot állítottak ki, melyen az ehhez hasonló szöveg állt: „Én Kállay Gergely Isten igéjének szolgája Isten egyházában Megyaszón és Alsó Dopszán jelen nyugtámmal vallom, hogy Táczy Wolfgang és szabó Mihály bortizedszedő az őfelségének járó nyolcadik tizedből azaz 65 köbölt kifizetett, ezennel felmentem, bizonyságul adom jelen nyugtámat pecsétemmel megerősítve. 2. dec. 1583.”

1560-ban Megyaszó és Alsódobsza bortizede 432 köböl 6 véka, míg 1565-ben Megyaszó bortizede 710,5 köböl 3,5 véka, 1572-ben 598 köböl 2 véka volt. Egy köböl mintegy 64 litert, egy véka kb. 30 litert tett ki. Tehát az akkor termet bor tizede az alábbiakban változott: 1560-ban 27828 liter, 1565-ben 45577 liter, 1572-ben 38332 liter.

Italkimérés

A földesuraknak a rengeteg kiváltság mellett Megyaszón italkimérési joguk is volt a község kocsmájában, ahol „Szent-Mihály naptól fogva Szent-György napig” a parasztság mérhette ki a saját borát, Szent-György naptól pedig az uraság mérhette ki a sajátját. Elsősorban azt, amit dézsma címén a parasztoktól beszedett. A falura kiszabott bormennyiséget aztán illett a parasztságnak megvásárolni, meginni, mert ha nem akkor a földesurat pénzzel kellett kárpótolni. Ezt rögzíti egy 1633-as rendelet, mely szerint „Az három innepben falujul három hordó bort tartoznak kiarulni.”Az urasági bort kimérő család, szolgálataiért csekély fizetséget kapott.

A községek megbüntetésének egyik formája volt, ha megcsapolták a borkészletüket. Így járt Megyaszó is, amikor 1687-ben a lakosság így panaszkodik: „Medgyaszóról tudtunk nélkül elvitte a Széplaki Káptalan szabadosa János János a bortizedet, kb. 1 ½ hordónyit; megkérdezve ezt felelte: Exhausisse Rebelles.” Ami annyit tesz, hogy megkopasztotta a lázadókat, mely a község Thököly Imre felkelésében vállalt szerepére utal.

Az egykori szőlők, illetve a pincefalu a XVIII. században

Régi térképeken látható, hogy a hajdani szőlők közvetlenül a folyó partján voltak. Egy 1715-ös összeírás alapján a folyó alaposan megtizedelte a szőlőket: „…A szőlőterület bőséges, bár a Hernád folyó folytonosan marja, már 2/3-át elmosta és sok gyümölcsfát elpusztított, s annyi kárt okozott már, hogy a lakosság nemcsak elhagyta a szőlőművelést, de olyan nyomorba is jutott, hogy az adóterheket nem tudja fizetni.” Ebből is látszik, hogy a szőlőtermelés kiesése milyen gazdasági illetve vagyoni űrt hagyott a lakosság életében.

A fenti sorok bizonyítják a szőlőtermesztés egykori dicsőségét, és fontosságát, mely napjainkra egészen elhalványult. Hogy az oka a munka kemény fizikai volta, vagy az erre alkalmas terület eltűnése, esetleg a felvásároló piac megszűnése nem tudni. Az biztos, hogy nagy szerepet játszott benne az 1875-ben kitört filoxéra járvány, mely után a Hernád-völgy addigi szőlőterületeit már más mezőgazdasági növények váltották fel. Emléke azonban tovább él az ódon pincék boltíveiben, és a pincegazdák vendégszeretetében.

Rég eltűnt települések

Hol volt, hol nem volt falvak

        A Hernád-völgyéről nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az évezredek folyamán folyamatosan lakott vidék. Azonban az idők során a falvakból városok, a tanyákból falvak, egyes településekből pedig puszta lett.  Régi forrásokat olvasva, vagy hajdani térképeket böngészve találkozunk olyan településekkel, melyeket ma már hiába keresnénk. Jobb esetben csupán névváltozásról van szó (pl. Hoportyból, Sóstófalva), de sok esetben  ennek kiváltó oka a pusztulás, az elnéptelenedés. Azonban a szomszédos falu lakói hosszú évtizedeken őrizték nevüket, a terület dűlőneveként. Az alábbiakban lássunk néhány példát erre, Wolf Mária: Árpád-kori eredetű települések Abaúj vármegye déli részén című munkája alapján. 

Túzsa

Cseréptöredékek Túzsa területéről

Az egykori falu nyomai Gibárttól Északra, a Hernád bal partján fekszik. Az ott talált leletanyag között neolitikus és bronzkori cserepek is találhatók az Árpád-kori és késő középkoriak mellett. Több paticsos, és egy helyen meszes, habarcsos foltot, talán épület nyomát is sikerült megfigyelni. A folyó azonban rendszeresen mos itt ki őskori sírokat és tűzhelyeket is, melyek a területén egykor élt neolitikus és bronzkori telephez köthetőek.

Túzsát 1288-ban említik először, a Bárca nembéli Bárcaiak perében, akik területét birtokolták: Tusa, Thusa, Tussá, Tusa. 1302-ben a Bárcaiak kölcsönösen hatalmaskodnak egymás Tusai birtokain. 1340-ben Rádi Fábián panaszt emel Vizsolyban Izsép nádori albíró előtt, hogy Dach, 7usö-inak fia, a Tusán termett gabonáját elvitte. 1398-ban Felsőbarcai Mátyás fia Péter és Alsóbarcai Kelemen fia László tiltakoznak, hogy Zsigmond Túzsát más abaúji birtokokkal együtt Péter mester székely ispánnak adta új adományul. 1402-ben Felsőbárcai Mátyás fia Péter tiltakozik Abaúj vármegye alispánja és 4 szolgabírája előtt az ellen, hogy Pere és Tusa nevű birtokain lakó jobbágyait a Boldogkői vár várnagyai megverték, megsebesítették, és tőlük zálogot vettek, aminek következtében a falu elhagyott lett. 1410-ben Zsigmond utasítja Abaúj megye ispánját, hogy Barcai Mátyus fiait és ezek unokatestvéreit védelmezze meg mindazoktól, akik Thusa birtoklásában háborgatják őket.

Thwsan az 1531-es dikális összeírás szerint 6 porta van. 1567-ben Thusa teljesen leégett (totaliter combusta), 5 új ház áll benne. 1570-ben Thwsa nemeseké, megjegyzik róla, hogy 1567 óta teljesen leégett állapotban van, 3 ép, 5 fél és 3 zsellérportát írnak össze benne. 1588-ban Tussá Monaky Jánosé, 6 negyed, 7 zsellérporta van benne, haláleset és elvándorlás miatt 6 ház áll üresen. 1599-ben Thusa desolata, elhagyott falu. 1608-ban Thusa a felső-cécei református egyház leányegyháza volt. 1609-ben Tusán 0,5 portát írnak össze. Tuzsát utoljára az 1715-ös összeírás említi mint teljesen elpusztult falut. Borovszky Samu szerint azonban 1647-ben még törvény is megemlékezik róla.

A Túzsa helynév puszta személynévből keletkezett magyar névadással, az alapjául szolgáló személynevet a nyelvészek szláv eredetűnek tartják.

Pusztulásának pontos idejét nehéz meghatározni, annyi azonban biztos, hogy 1567-ben teljesen felégették minden bizonnyal a törökök, akiknek ez évi pusztításairól megyeszerte tudunk. Ez időtől kezdve lakossága fokozatosan csökken, egyre kevesebb az ép jobbágyporta. Lassú haldoklása az 1635 utáni években fejeződhet be. Az 1715-ös összeírás még mint elpusztult falut tartja nyilván, ami arra utal, hogy ha ekkor már nem is lakták területét, a környékbeliek még emlékeztek rá, mint falura.

Nincs adatunk templomának Árpád-kori meglétéről, 1341-ben azonban már valószínűleg állt, hiszen ekkor papját említik és 1608-ban valamilyen formában léteznie kellett, mert mint Felsőcéce leányegyházát tartották számon. 

Gálya

A hajdani település helynévként él tovább Hernádvécsétől Nyugatra. Gályát 1221-ben említik először villa Gállya alakban. 1332-ben Gálya földjét Vécse területéből kiszakítják, Vécsei Chepan a Kalsaiaknak adta. A határjárás során területét elválasztják Vécse területétől. A település nem szerepel többé az írásos forrásokban. Pesthy Hernádvécse határában szántóként említi Gályát, így jelöli területét a múlt századi kéziratos térkép is, Pusztaradvány határában.

A Gálya helynév eredete valószínűleg a szlovák hola' fátlan füves hegy, havasi legelő- köznévre vezethető vissza. Gálya pusztulásának pontos idejére nem tudunk következtetni. Valószínű, hogy a XIV. század folyamán az általános pusztásodási folyamatban néptelenedett el. Elképzelhető az is, hogy soha nem volt önálló település, hanem Vécse, a mai Hernádvécse részét képezte és területének elkülönítésére csak az 1332-es adományozással kapcsolatban volt szükség. 

Gata

A helynév a Gibártról Hernádbüdre vezető út jobb oldalán, közvetlenül a Hernád szakadékos partján, Gata-part, és e fölött egy nagyobb hegy neveként él. A Gaía-hegyen végzett terepbejárás során nagy kiterjedésű bronzkori települést, barlangi medve fogat és egy háromszögletű, feltehetőleg a paleolitikumból származó pattintott kőbaltát találtak egykoron. Ezt a területet már a múlt század óta bronzkori földvárként tartják nyilván.

1262-ben Gutha elpusztult falunév, amelyet István ifjabb király Aladár királynéi tárnokmesternek ad a forrói uradalommal együtt. 1273-ban IV. László visszaadja Aladár mesternek, mert V. István korábban visszavette tőle.1294-ben Kelecsény határjárásában említik Gothafel-det. 1327-ben Gatha Forrai Jakab fiai, János és Jakab birtoka, Büd határjárásában említik. A falu többé nem szerepel a forrásokban, viszont a faluban ma is ismert és használatos ez a helynév.

A Gata helynév puszta személynévből keletkezett, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév német eredetű. Gata 1262-ben, amikor megjelenik a forrásokban, már puszta falu, feltehetőleg a tatárjárás során pusztult el, és többé nem is települt újjá. Területe mint birtok szerepel még 1327-ig a forrásokban. Az eredeti területe valószínűleg közvetlenül a Hernád partján lehetett, és ezt a folyó azóta már elpusztította. 

Nyavalyád

A helynév Felsődobsza határában, a Hernád partján Nyavalya szőlő alakban él. A területen csak szórványos őskori leletek találhatók.

Nouoladot 1272-ben említik először. 1304-ben említik a Nawalad-i nemeseket, ekkor Nyavalyádi János fia László eladományozza Keresi földjeit az egri káptal előtt. 1316-ban Novajad-i János fia László Kérésen lévő egész birtok részét leányának adományozza. 1403-ban Zsigmond Dobi Péter mesternek adja az Abaúj megyében fekvő Naualyad desolata falut. 1405-ben az előbbi adományozásnak ellentmondanak Aprad István fia Péter leányai mondván, hogy Naualyad őket illeti. 1427-ben Navalan Dobi György két portát bír.  1477-ben a Gecsei család a Nyavalyádi pusztán zálogosít el egy részt. A falu a továbbiakban nem szerepel az írásos forrásokban.

Pesthy így ír róla: „Nyavalyád nevezetek alatt mindezen szakadékos szőlőhegy részek, sovány ugyan, de egészséges és savanyú vízhez hasonló bort teremnek."

A Nyavalyád helynév puszta személynévből képződött, magyar névadással. Az alapjául szolgáló személynév a magyar nyavalya főnévből alakult ki.
A falu pusztulásának pontos ideje nem ismert. Noha 1403-ban már elhagyott faluként említik, 1427-ben mégis összeírnak itt két portát. Mivel 1477 után nem szerepel, valószínűnek látszik, hogy a XV. század végén, vagy a XVI. század elején pusztulhatott el véglegesen. 

Szaka (Nádasd)

A helynév Alsódobsza határában, kb. másfél km-re ÉK-re, a Hernád partján él. Szakát 1215-ben említik először, Zaka lakói ekkor az újvári ispán hevesi udvarbírái előtt pereskednek. 1265-ben Chepan unokái részére István, ifjabb király új adományként adja ZakaX. 1282-ben IV. László oklevelet ad itt ki. 1283-ban IV. László megerősíti Chepan unokái számára az 1265-ben történt adományozást, Zaka alio nomine Nadasdon.

1294-ben III. Endre újból megerősíti Nádast Chepan unokáinak birtokában. Papját és tizedét 1332-ben, 1334-ben és 1335-ben említik. 1341-ben Pál országbíró előtt Zaka-i nemesek pereskednek Naddasth alio nomine Zaka birtoklásáért. 1352-ben Zaka-i János birtokbeiktatáson tanúskodik. 1416-ban az ónodi Czudar család birtokol Egyházas-Szákán. 1469-ben a Buzlai család birtokol itt zálog címén. A település többé nem szerepel a forrásokban.

A település elsődleges neve Szaka, puszta személynévből keletkezett, a régi magyar Sac kicsinyítő képzős származéka. A másodlagos Nadasd helynév a nád növény név d képzős származéka, olyan helyre utal, ahol az eredeti jellegzetes növénytakaró a nád lehetett. 1283-tól említik párhuzamosan a falu két nevét, de még 1416-ban is szerepel Szakaként a falu. Hogy végül is a Nádasd elnevezés kiszorította a használatból az eredetit, bizonyítja a település helyén máig fennmaradt Nádasd helynév.
Szakát 1416-ig kisnemesek, valószínűleg az egykori abaúji várnépek leszármazottai birtokolták. 1406-ban, az ekkor szereplő névalakból következően temploma is volt a falunak. Az Árpád-korban oly jelentősnek látszó település a XV. század közepén eltűnik a forrásokból. Úgy látszik, hogy az ekkor a megyékben dúló hatalmi harcok során elpusztult a falu. 

Kelecsény

Kelecsény az Encsről Fügödre vezető országút jobb oldalán, a Hernád régi ártere fölé magasodó dombon helyezkedik el. Az itt talált leletanyag vegyes, neolitikus, valamint Árpád-kori cseréptöredékekből áll. Az írásos források toronyhelyet említenek itt, amely gazdasági és politikai jelentőségre utal. Kelecsény jelentős hely lehetett a középkorban, ha vele kapcsolatban egy várnak tekinthető épület emelésének gondolata felmerült. A helybéli lakosok elbeszéléséből tudjuk, hogy a háború előtt ezen a területen szántás közben az eke gyakran forgatott ki nagyobb köveket, habarcsdarabokat.
Kelecsény első okleveles említése 1273-ban történik. 1294-ben Kerechenen Thekus és fia János rokoni egyezség keretében egy toronyhelyet adnak át, Tivadar fia Péternek, ekkor határát is megjárják. 1389-ben és 1410-ben a Perényi család is birtokol Kelecény területén. 1427-ben Kelechenen ugyanide való Sigismundus 4 portát bír. 1520-ban Bá-thori Istvánt, Magyarország nádorát iktatják be Kelecsén valamint más abaúji és tornai birtokokba. Az 1552-es dézsmajegyzék már desertanak mondja Kelechent, melynek egy részét a Rákóczi család birtokolja. 1558-ban Keleczén prediumon 4 dézsmáltat írnak össze. 1560-as dézsmajegyzék szerint Kelechyen dézsmáját Bebek György beszedette és saját gagyi várába vitette.  1571-ben Keretien praediumon 8 dézsmált van és 10 méhészt is említenek. Pusztaként említik Kelechent 1573-ban és 1574-ben is.

Pesthy Frigyes Felső Fügödnél említi: „szomszédságában állott egy Kelecsény nevű helyiség, mely a hazánkat pusztító tatár vad csorda által feldúlatott, hol még korábban az elhamvadt épületek nyomai annyiban látszottak, amennyiben oszlop- és kődarabok halmaza találtatott."

Kelecsény területéről előkerült leletek

A Kelecsény helynév Kiss Lajos szerint szlovák eredetű, jelentése feltehetőleg „szikla mellett lakók". Kemény Lajos szerint azonban a Kelecsény helynév a klecane „karó, rőzse" szóból származik. A szlovák kutatók a Kelecsény helynevet a IX. századi nagymorva szolgálónépi berendezkedés emlékének tartják. Mint látjuk, a helynév magyarázata bizonytalan, csak annyi látszik biztosnak, hogy szláv eredetű.

Az összeírások már 1552-ben elhagyottnak mondják, és utána is mindig praediumként szerepel.
Tisztázatlannak látszik a torony hely kérdése. Az 1294-es említésből nem derül ki világosan, hogy itt valóban állt-e torony, vagy csak építeni szándékoztak ide, ezért határolták el ilyen pontosan területét, vagy egyszerűen csak ez a hely látszott alkalmasnak torony építésére. A település ugyanis, mint már említettük, egy kisebb dombon állt, amelyet ma is vizenyős, mocsaras terület vesz körül. A falut a XIII. században, amikor a toronyhelyet is említik, kisnemesek birtokolják, akikről feltehető, hogy ha meg is volt a torony építéséhez szükséges királyi engedélyük és alkalmas helyük, anyagi erejükből nem futotta egy ekkora vállalkozás véghezvitelére. Az is elképzelhető, hogy egy a kőtoronynál egyszerűbb és olcsóbb fatornyot építettek.