Ősi foglalatosság a szőlőtermesztés

Szemezgetések a szőlőről I.

Alsódobsza címere

A XII-XIII. században a hegyaljára betelepülő vallonok, itáliaiak hozták magukkal a szőlőtermesztés magasabb tudományát, és ezzel kezdődött meg a szőlő térhódítása Dél-Zemplénben. A terület bortermelése azonban csupán a török korban indult virágzásnak, mert ekkor az ország vezető borvidéke, a Szerémség hódoltság alá esett.

A Hernád-völgy lakóinak ősi foglalkozása a szőlőtermesztés, melyről régi dokumentumok, térképek, hagyományok, címerek tanúskodnak. A térség több települése a Bükki-borvidék része. A borvidékhez a következő települések szőlőkataszter szerint I. és II. osztályú határrészei tartoznak: Aszaló, Bogács, Borsodgeszt, Bükkaranyos, Bükkzsérc, Cserépfalu, Cserépváralja, Edelény, Emőd, Harsány, Kács, Kisgyőr, Kistokaj, Mályi, Megyaszó, Mezőkövesd, Miskolc, Nyékládháza, Sály, Szikszó, Tard, Tibolddaróc, Vatta.

Régen szinte a legtöbb folyó menti településhez tartozott szőlőművelés alá vont terület több borospincével. Ezek száma mára csökkent, néhol teljesen eltűnt. A legjelentősebb szőlőhöz kapcsolható települések Szikszó, Aszaló, Gönc, és Megyaszó.

Az itt vásárolt borokat a miskolci kereskedők szívesen vitték tovább Porosz-, Lengyel-, Oroszországba csakúgy, mint a Hegyaljáról. A szállításhoz viszont jó hordóra volt szükség, melyről Gönc városa gondoskodott. A borűrmértéknek is számító gönci hordó űrtartalma többször is változott, míg végül a 19. századra 160 icce, azaz 135,75 literre csökkent. A gönci hordó zempléni kocsánytalan tölgyfából készült, korábban fa-, a 19. századtól vas abroncsozással. A közepesen kemény, magas csersav tartalmú „zempléni tölgy” mint hordóalapanyag a nemzetközi borászatban is

Gönci hordó

régóta ismert fogalom. A hordó fája ugyanis jelentősen befolyásolja a bor érési folyamatait, és kedvező hatással van a színére és aromájára is. A gönci hordó más magyar hordótípusoknál hosszúkásabb és keskenyebb volt, amely főleg a távolsági borkereskedelem, a jobb helykihasználás céljait szolgálta. Egy hordószekérre általában 3 gönci hordó fért fel.

E térség nedűjéről énekel maga Tinódi Lantos Sebestyén is 1552-ben mikor arról tesz említést, hogy „Eger jó szerentséjén, víg voltában. Vígan iszik szikszói jó borában.” Fényes Elek pedig egészen odáig megy megállapításában, miszerint „Szikszó bora sok s jóságra a hegyaljaival vetélkedik.” Máskor össze is hasonlítódik a két borvidék itala: „A miskolci és a szikszói borok, valamint a szomszédos vidékeken termettek alig különböztethetők meg a hegyaljaiaktól és csak ha sokáig, legalább egy évig őriztetnek, akkor maradnak el azoktól.”

A szőlőtermesztés nagyon hosszú és gazdag múltra tekinthet vissza. Elsőként egy 1343-as hatósági bizonyítvány tesz róla említést, melyben igazolják, hogy a kassai borkereskedőknek nem kell vámot fizetniük Szinán a Szikszón vásárolt bor után. Maga Báthori István erdélyi fejedelem, később lengyel király is birtokolt szikszói szőlőket, amelyek az ecseki birtok részét képezték. 1387-ben, amikor Zsigmond király rendeletére az egyházak és a helységek vagyonára hadiadóként hetedet róttak ki, Gönc terhére megállapított adó ezer forint és ötszáz hordó bor volt. Ennyi pénzen már egy kisebb uradalmat lehetett venni. Az adóként kivetett ötszáz hordó bor azt feltételezi, hogy az összeírók háromezer-ötszáz hordó bort számláltak össze a gönciek pincéiben.

A török uralom alatt a települések adóik egy részét gyakran fizették meg 1-2 hordó borban. Ez akkoriban óriási tehernek számított, ha figyelembe vesszük, hogy Rákóczi Györgynek 1645-ben az alsóvadászi 105 kapás szőlőjében (105 ember tudta bekapálni egy nap alatt) 3 hordó bora termett.

1772-1842 között a nagyhírű Debreceni Református Kollégium birtokolt három kisebb szőlőt Szikszón, a Magyar hegyen, a Nyúl máj és a Vámosi út dűlőben, összesen kb. 5 holdnyi területen. Ezen időszak irataiból sok érdekességet megtudhatunk: A nyitás általában március végén; a metszés április elején; az első kapálás május végén, június elején volt; a másodikat július, a harmadikat pedig augusztus közepén végezték. A kötözésre rendszerint június közepén, a gyomlálásra és egyéb igazgatásra augusztus elején került sor. A szüretet igyekeztek minél későbbre halasztani annak érdekében, hogy „másnál alább való” boruk ne legyen, nem volt ritka a novemberi szüret sem, bár általában október utolsó hetére esett. 1774-ben mindhárom szőlőbe 5-5 szekér trágyát vitetett ki, mely azért érdekes, mert még Hegyalján sem volt elterjedt gyakorlat a trágyázás. Szüreteléskor csak kevés puttonyost alkalmaztak, 30 szedőre ötnél több soha nem jutott. A termés erősen ingadozott: a must 4-69 gönci hordó, az aszú 0-25 puttony között mozgott. A leszüretelt szőlőt taposózsákokba helyezték, majd a már kitaposott törkölyt még külön ki is préselték. A mustot általában egy évig érlelték, és csak az után értékesítették, óborként. Rendszeresen készítettek lőrét is, amit a munkásoknak mértek ki.

A filoxéra vész okozója

1873-ban Abaúj legjelentősebb bortermelői: Aszaló (2500 akó, 285 hektár, 535 birtokos), Szala (7000 akó, 969 hektár, 80 birtokos), Szikszó (7000 akó, 969 hektár, 750 birtokos) és Alsóvadász (1485 akó, 165 hektár, 205 birtokos). De még Ongán is termett ekkor 375 akó (1 magyar akó=54,3 liter). A szőlőtermesztés virágkorának azonban hamarosan vége lett. 1875-ben az ausztriai Klosterneuburgból behozott gyökeres szőlővesszőkön Pancsován kitört, a már nyugaton ekkor végigsöprő filoxéra vész. Hamarosan ezt a vidéket is elérte, s az 1890-re teljesen kipusztította lankáinkról a szőlőt. A filoxéra a Hernád völgyben lévő szőlők nagy részét elpusztította. A szőlők pusztulása országosan 44 %, Abaúj vármegyében 95 %-os. 1873-ban Ongán 42 hektáron még 76 szőlőbirtokosa volt a falunak. 1895-re mindössze 1 hektárnyi szőlője maradt.

A bor tárolásának helye kezdettől fogva a pince volt. Alsódobszán a Fellegvár nevű parton, az 1840-es években a Vay családnak is állt egy L alakú bórháza. A debreceni diákok szikszói pincéjét illetve borházát pedig tudjuk, hogy 1823-ban kezdték felújítani, ugyanis a pince életveszélyessé vált a sűrű leomlások miatt. Kiboltozásához 13 ezer téglát, 26 hektó oltott meszet, 78 hordó homokot használtak fel. A boltozás csupán 1824 augusztusában készült el. A munkák közben 85 szál gyertyát égettek el. A környék méltán híres pincéi közé tartoznak a megyaszói pincék, melyek száz fölötti számukkal kisebb falut alkotnak Megyaszó határában. A környék több településénél is megfigyelhető, hogy a borospincék a temető után sorakoznak. A szájhagyomány szerint ez a következő okra vezethető vissza: A gazdák, hogy elkerüljék feleségeik megjelenését a pinceajtóban - egy esetleges késői kimaradás során- szándékosan ezt a helyet választották, abban bízva, hogy az ijedős, és félős aszszonyok, nem mernek majd sötétedés után elsétálni a temető mellett. Az ott folyó vidámságok azonban olykor verekedésbe fajultak, melyre ékes példa a következő irat: „>>Alább írt hitelesen bizonyítom, hogy Méltóságos Consiliarus Gombos Úr Kis Dobszai kerülője Borza Péter…a pintzék között megveretett már egészen meggyógyult és többé semmi veszedelemre sérelmét nem lehet félni, hogy elérje…<<” Költ Megyaszón Die 12. December Ao. 1823. Tótpápay Dániel Seb Orvos”.

A Megyaszói Pincefalu táblája

A pincék a II. világháborúban is fontos szerepet kaptak. A szájhagyomány alapján Megyaszó „felszabadítására” 1944 végén 1500 fő román alakulat érkezett. Útjuk a megyaszói Pincefalu felé vezetett, ahol az ottani bor hatására alaposan lerészegedtek. Ebben az állapotukban kezdték meg a támadást.  A németek, a Baksi-halom tetején rendezték be géppuskafészküket, innen kísérhették figyelemmel a feléjük közeledő dülőngélő román sereget. Először hadicselnek vélték a támolygó katonákat, ám amikor látták, hogy erről szó sincs, gyilkos tüzet zúdították az ellenségre, melyet senki nem élt túl.

A román előrenyomulás hírére a német csapatok nagy része Szerencs, Aszaló, Edelény, Ózd irányába húzódott vissza, azonban néhány motorkerékpáros egység, az alsódobszai pincesoron rendezett be lőállást. A borházak kibontott falai kitűnő rejtekhelyet, s védelmet biztosítottak. A román csapatok meglepődtek, hogy senkit nem találnak a dobszai állásokban, azonban a pincesoron rejtőző géppuskásokkal nem számoltak. A községbe tehát puskadördülés nélkül érkeztek meg, azonban mikor északra elhagyni készültek azt, akkor a megbúvó német géppuskások golyózápora fogadta őket. A harcok során 28 román katona vesztette életét.