Szemezgetések a
szőlőről I.
 |
| Alsódobsza címere |
A XII-XIII.
században a hegyaljára betelepülő vallonok, itáliaiak hozták magukkal a
szőlőtermesztés magasabb tudományát, és ezzel kezdődött meg a szőlő térhódítása
Dél-Zemplénben. A terület bortermelése azonban csupán a török korban indult
virágzásnak, mert ekkor az ország vezető borvidéke, a Szerémség hódoltság alá
esett.
A Hernád-völgy
lakóinak ősi foglalkozása a szőlőtermesztés, melyről régi dokumentumok,
térképek, hagyományok, címerek tanúskodnak. A térség több települése a
Bükki-borvidék része. A borvidékhez a következő települések szőlőkataszter
szerint I. és II. osztályú határrészei tartoznak: Aszaló, Bogács, Borsodgeszt, Bükkaranyos,
Bükkzsérc, Cserépfalu, Cserépváralja, Edelény, Emőd, Harsány, Kács, Kisgyőr, Kistokaj,
Mályi, Megyaszó, Mezőkövesd, Miskolc, Nyékládháza, Sály, Szikszó, Tard, Tibolddaróc,
Vatta.
Régen szinte a legtöbb folyó menti
településhez tartozott szőlőművelés alá vont terület több borospincével. Ezek
száma mára csökkent, néhol teljesen eltűnt. A legjelentősebb szőlőhöz
kapcsolható települések Szikszó, Aszaló, Gönc, és Megyaszó.
Az itt vásárolt
borokat a miskolci kereskedők szívesen vitték
tovább Porosz-, Lengyel-, Oroszországba csakúgy, mint a Hegyaljáról. A
szállításhoz viszont jó hordóra volt szükség, melyről Gönc városa gondoskodott.
A borűrmértéknek
is számító gönci hordó űrtartalma többször is változott, míg végül a 19. századra
160 icce, azaz 135,75 literre csökkent. A gönci hordó zempléni kocsánytalan
tölgyfából készült, korábban fa-, a 19. századtól vas abroncsozással. A közepesen
kemény, magas csersav tartalmú „zempléni tölgy” mint hordóalapanyag a
nemzetközi borászatban is
 |
| Gönci hordó |
régóta ismert fogalom. A hordó fája ugyanis
jelentősen befolyásolja a bor érési folyamatait, és kedvező hatással van a
színére és aromájára is. A gönci hordó más magyar hordótípusoknál hosszúkásabb
és keskenyebb volt, amely főleg a távolsági borkereskedelem, a jobb
helykihasználás céljait szolgálta. Egy hordószekérre általában 3 gönci hordó fért
fel.
E
térség nedűjéről énekel maga Tinódi Lantos Sebestyén is 1552-ben mikor arról
tesz említést, hogy „Eger jó
szerentséjén, víg voltában. Vígan iszik szikszói jó borában.” Fényes Elek pedig
egészen odáig megy megállapításában, miszerint „Szikszó bora sok s jóságra a
hegyaljaival vetélkedik.” Máskor össze is hasonlítódik a két borvidék
itala: „A miskolci és a szikszói borok, valamint a szomszédos vidékeken
termettek alig különböztethetők meg a hegyaljaiaktól és csak ha sokáig, legalább
egy évig őriztetnek, akkor maradnak el azoktól.”
A szőlőtermesztés
nagyon hosszú és gazdag múltra tekinthet vissza. Elsőként egy 1343-as hatósági
bizonyítvány tesz róla említést, melyben igazolják, hogy a kassai
borkereskedőknek nem kell vámot fizetniük Szinán a Szikszón vásárolt bor után. Maga
Báthori István erdélyi fejedelem, később lengyel király is birtokolt szikszói
szőlőket, amelyek az ecseki birtok részét képezték. 1387-ben, amikor
Zsigmond király rendeletére az egyházak és a helységek vagyonára hadiadóként
hetedet róttak ki, Gönc terhére megállapított adó ezer forint és ötszáz hordó
bor volt. Ennyi pénzen már egy kisebb uradalmat lehetett venni. Az adóként
kivetett ötszáz hordó bor azt feltételezi, hogy az összeírók háromezer-ötszáz
hordó bort számláltak össze a gönciek pincéiben.
A török uralom
alatt a települések adóik egy részét gyakran fizették meg 1-2 hordó borban. Ez
akkoriban óriási tehernek számított, ha figyelembe vesszük, hogy Rákóczi Györgynek 1645-ben az alsóvadászi 105
kapás szőlőjében (105 ember tudta bekapálni egy nap alatt) 3 hordó bora termett.
1772-1842
között a nagyhírű Debreceni Református Kollégium birtokolt három kisebb szőlőt
Szikszón, a Magyar hegyen, a Nyúl máj és a Vámosi út dűlőben, összesen kb. 5
holdnyi területen. Ezen időszak irataiból sok érdekességet megtudhatunk: A
nyitás általában március végén; a metszés április elején; az első kapálás május
végén, június elején volt; a másodikat július, a harmadikat pedig augusztus
közepén végezték. A kötözésre rendszerint június közepén, a gyomlálásra és
egyéb igazgatásra augusztus elején került sor. A szüretet igyekeztek minél
későbbre halasztani annak érdekében, hogy „másnál
alább való” boruk ne legyen, nem volt ritka a novemberi szüret sem, bár általában
október utolsó hetére esett. 1774-ben mindhárom szőlőbe 5-5 szekér trágyát
vitetett ki, mely azért érdekes, mert még Hegyalján sem volt elterjedt gyakorlat
a trágyázás. Szüreteléskor csak kevés puttonyost alkalmaztak, 30 szedőre ötnél
több soha nem jutott. A termés erősen ingadozott: a must 4-69 gönci hordó, az aszú
0-25 puttony között mozgott. A leszüretelt szőlőt taposózsákokba helyezték,
majd a már kitaposott törkölyt még külön ki is préselték. A mustot általában
egy évig érlelték, és csak az után értékesítették, óborként. Rendszeresen
készítettek lőrét is, amit a munkásoknak mértek ki.
 |
| A filoxéra vész okozója |
1873-ban Abaúj legjelentősebb bortermelői:
Aszaló (2500 akó, 285 hektár, 535 birtokos), Szala (7000 akó, 969 hektár, 80
birtokos), Szikszó (7000 akó, 969 hektár, 750 birtokos) és Alsóvadász (1485
akó, 165 hektár, 205 birtokos). De még Ongán is termett ekkor 375 akó (1 magyar
akó=54,3 liter). A szőlőtermesztés virágkorának azonban hamarosan vége lett. 1875-ben
az ausztriai Klosterneuburgból behozott gyökeres szőlővesszőkön Pancsován kitört,
a már nyugaton ekkor végigsöprő filoxéra vész. Hamarosan ezt a vidéket is
elérte, s az 1890-re teljesen kipusztította lankáinkról a szőlőt. A filoxéra a
Hernád völgyben lévő szőlők nagy részét elpusztította. A szőlők pusztulása országosan
44 %, Abaúj vármegyében 95 %-os. 1873-ban Ongán 42 hektáron még 76 szőlőbirtokosa volt
a falunak. 1895-re mindössze 1 hektárnyi szőlője maradt.
A bor
tárolásának helye kezdettől fogva a pince volt. Alsódobszán a Fellegvár
nevű parton, az 1840-es években a Vay családnak is állt egy L alakú bórháza. A
debreceni diákok szikszói pincéjét illetve borházát pedig tudjuk, hogy 1823-ban kezdték felújítani, ugyanis a pince
életveszélyessé vált a sűrű leomlások miatt. Kiboltozásához 13 ezer téglát, 26
hektó oltott meszet, 78 hordó homokot használtak fel. A boltozás csupán 1824
augusztusában készült el. A munkák közben 85 szál gyertyát égettek el. A környék
méltán híres pincéi közé tartoznak a megyaszói pincék, melyek száz fölötti
számukkal kisebb falut alkotnak Megyaszó határában. A környék több
településénél is megfigyelhető, hogy a borospincék a temető után sorakoznak. A
szájhagyomány szerint ez a következő okra vezethető vissza: A gazdák, hogy
elkerüljék feleségeik megjelenését a pinceajtóban - egy esetleges késői
kimaradás során- szándékosan ezt a helyet választották, abban bízva, hogy az
ijedős, és félős aszszonyok, nem mernek majd sötétedés után elsétálni a temető
mellett. Az ott folyó vidámságok azonban olykor verekedésbe fajultak, melyre
ékes példa a következő irat: „>>
Alább írt hitelesen bizonyítom, hogy
Méltóságos Consiliarus Gombos Úr Kis Dobszai kerülője Borza Péter…a pintzék
között megveretett már egészen meggyógyult és többé semmi veszedelemre sérelmét
nem lehet félni, hogy elérje…<<” Költ Megyaszón Die 12. December Ao.
1823. Tótpápay Dániel Seb Orvos”.
 |
A Megyaszói Pincefalu táblája
|
A pincék a II. világháborúban is fontos szerepet
kaptak. A szájhagyomány alapján Megyaszó „felszabadítására” 1944 végén 1500 fő román alakulat érkezett. Útjuk
a megyaszói Pincefalu felé vezetett, ahol az ottani bor hatására alaposan
lerészegedtek. Ebben az állapotukban kezdték meg a támadást. A németek, a Baksi-halom tetején rendezték be
géppuskafészküket, innen kísérhették figyelemmel a feléjük közeledő dülőngélő román
sereget. Először hadicselnek vélték a támolygó katonákat, ám amikor látták, hogy
erről szó sincs, gyilkos tüzet zúdították az ellenségre, melyet senki nem élt
túl.
A román
előrenyomulás hírére a német csapatok nagy része Szerencs, Aszaló, Edelény, Ózd
irányába húzódott vissza, azonban néhány motorkerékpáros egység, az alsódobszai
pincesoron rendezett be lőállást. A borházak kibontott falai kitűnő
rejtekhelyet, s védelmet biztosítottak. A román csapatok meglepődtek, hogy senkit
nem találnak a dobszai állásokban, azonban a pincesoron rejtőző géppuskásokkal
nem számoltak. A községbe tehát puskadördülés nélkül érkeztek meg, azonban
mikor északra elhagyni készültek azt, akkor a megbúvó német géppuskások
golyózápora fogadta őket. A harcok során 28 román katona vesztette életét.
