Szikszó, 1848. december 28.

A szikszói ütközet

(1848. december 28-án)

1848 telén a magyar hadak maradékai Miskolcon gyülekeztek, ahol december 18-án Mészáros Lázár tábornok és hadügyminiszter vette át a parancsokságot. Mészáros december 20-án Schulcz Bódog őrnagyot a 17-ik honvéd zászlóaljjal, 2 szakasz Ferdinánd-, 1 szakasz Württemberg-huszárral és 1 félüteggel a Kassa irányában kiállítandó előőrsvonal berendezésére Szikszóra küldte. December 24-én Schulcz felváltására Rembovsky őrnagy a lengyel légió 3 századával és 1 század Koburg-huszárral Forrón foglalt állást, míg a lengyel légió negyedik százada, 3 század zempléni és 1 század abaúji önkéntessel, valamint 2 szakasz Ferdinánd-huszárral Tvornicky alezredes parancsnoksága alatt Abaújszántóra menetelt, hogy Schlick altábornagynak Tokaj megvételére irányzott mozdulatairól a magyar hadvezetőséget időben értesítse.

Mészáros Lázár hadügyminiszter

Schlick azonban a miskolci hadalakulásokba kívánt beleszólni, így miután hadteste időközben a Galicziából utána küldött 34-ik hatfontos gyalogüteggel és a 12-ik röppentyű-félüteggel megerősödött, a Pergen- (3 zászlóalj, 2 lovasszázad, 2 üteg) és Deym-dandárral (1 zászlóalj, 2 lovasszázad, 1 üteg) december 26-án Kassáról Szikszó felé indult.

Pergen vezérőrnagy elővéd dandára december 27-én Forróhoz közeledett, mire Rembovsky Szikszóra vonult vissza, a magyar elővédparancsnok pedig Alsóvadászt a 26-ik honvéd-zászlóaljjal szállta meg.

Az osztrákok előnyomulásának hírére Mészáros felriasztotta miskolci táborát és december 28-án a Sajó és Szikszó város közötti parton a következő állást foglalta el:

- A bal szárny (17-ik honvéd-zászlóalj, 3 század lengyel legionárius, 2 század egri vadász, 1 század Hunyadi-huszár és 1 hat lövegű hatfontos üteg) Rembovsky őrnagy alatt a Szikszótól délnyugatra fekvő Frankhegyet és annak erdős lejtőjét tartotta megszállva.

- A középhad (26-ik és 42-ik honvéd-zászlóalj, 5 század borsodi önkéntes és 1 nyolc lövegű háromfontos üteg) Pulszky ezredes parancsnoksága alatt a szikszói hegyen az országút mindkét oldalán foglalt állást.

- A jobb szárny (2 század Lehel-, 1 század Koburg-huszár, 1-1 három lövegű hatfontos gyalog- és lovas üteg) Bobory őrnagy alatt a Bársonyosra támaszkodott.

- Tartalék gyanánt a 43-ik honvéd-zászlóalj, 8 század hevesi lovas nemzetőr és 1 három löveggel háromfontos félüteg a szikszói hegy déli lejtőjén sorakozott.

Szikszói ütközet

A magyar harcállás egy ferde vonalat alkotott, melynek bal szárnya előre volt tolva, míg a jobb szárny hátrébb helyezkedett el. A szikszói ütközetben részt vett magyar hadak létszáma kitett 4 zászlóalj és 10 század gyalogságot, 12 század lovasságot és 23 löveget; a hadtest vezérkari főnöke volt Csermelyi őrnagy, vezérkari tisztek gyanánt Benkő százados és Edényi főhadnagy szerepeltek. Más források szerint Mészáros hadteste mintegy 14.000 gyalogosra és 1500 lovasra volt tehető. 4 új honvéd zászlóaljból, 6 más és 4 lengyel légionárius századból, 12 huszár századból, továbbá 6–7000 nemzetőrből és 23 ágyúból állt a had.

Az osztrák altábornagy a jelentések alapján ara következtetett, hogy a magyarok magát Szikszót megszállva várják be a császári hadak támadását, ezért elrendelte, hogy a Deym-dandár az úton haladva arcban, a Mánta-patak völgyébe irányított Pergen-dandár pedig oldalban és hátban rohanja meg Mészáros hadtestét.

Ezen intézkedések folytán Deym dandára az úton menetelve 11 órakor Aszalónál a magyarok előőrseire bukkant, kik Szikszón túlra vonultak vissza. Deym utánuk indult és már a helység megtámadására készült, midőn annak jelentését kapta, hogy Pergen Szikszót, jobbról jövet, már megszállta.

Az utóbbi dandár ugyanis Gablenz őrnagy, Schlick új vezérkari főnöke által vezetve, a Mánta-patak völgyében észrevétlenül előnyomulva, a 26-ik honvéd-zászlóaljat - mely a helyett, hogy a harcintézkedésben kijelölt helyét elfoglalta volna, még mindig Alsóvadászon vesztegelt - meglepte, mire ez csakis a Rembovsky által segítségül küldött 17-ik honvéd-zászlóalj és Hunyady-huszárszázad közbelépése folytán kerülhette el a teljes szétveretést. Az ellenséges dandár, miután ez alkalommal 76 honvédet elfogott, folytatta útját és kevéssel Deym megérkezte előtt vonult be Szikszóra.

A helység ellenállás nélkül történt megszállása után Schlick a magyar állás szemügyre vétele céljából összes lovasságával, továbbá 1 hat- és 1 tizenkét fontos üteggel a Szikszói hegy felé indult. A gyalog-dandárok közül Pergené az úttól jobbra, Deym dandára attól balra követték a parancsnokot. Miután Schlick lövegtávolságba érkezett, a hatfontos üteget az országúton és tőle balra, a tizenkétfontosat pedig az úttól jobbra állíttatta fel és a tüzelést a magyarok jobb szárnya ellen kezdte

Magyar tüzérek

meg, mire az ott álló magyar félütegek a Koburg-huszárok fedezete alatt bátran előtörtek és az út mellett állást foglalván, élénk de hatástalan lövöldözést folytattak. Ezen eredménytelen tüzelés után Mészáros a Lehel-huszárokat Schlick lovasságának bal oldalába küldte, de egy-néhány jól irányított gránát csakhamar visszatérésre kényszerítette a lovasokat. Mészáros most a Koburg-huszárokat is visszarendelte, így akarván Schlick hadát a szikszói parton előnyös állásban levő derékhad tűzhatáskörébe csalni, de az óvatos osztrák vezér egy lovasszázadot küldött az úton tüzelő Bobory-tüzérség oldalban való megtámadására, melyet azonban Pulszky háromfontos ütege visszaszorított.

Ezalatt Pergen vezérőrnagy oszlopa a magyarok előretolt balszárnyába ütközött, mire a 11-ik röppentyű-üteg a hegyorom ellen kezdett tüzelni és a 2-ik Hartmann-zászlóalj, a 3-ik Vilmos főherceg-zászlóalj két százada által követve, a magaslat megrohanására tett előkészületeket. Az üteg rézsút találó röppentyűi ugyan hátrálásra kényszerítették Rembovsky gyalogságát, de a bal szárny segítségére küldött 26-ik honvéd-zászlóalj megérkeztével Rembovsky a Frankhegy déli lejtőjén levő erdőben újra állást foglalt és hadainak vitéz kitartásával szemben Pergen gyalogsága hiába erőlködött azon, hogy tért hódítson.

A csata egy másik ábrázolása

Az est beálltával Schlick hadai Szikszóra tértek vissza. Mészáros pedig arra a hírre, hogy a Kassán maradt Fiedler-dandár állítólag Sajóvámos felé tart, nem találta tanácsosnak a szikszói parton való éjjelezést és még az est folyamán a Sajó jobb partjára tért vissza.

Osztrák részről a veszteség állítólag csak 3 eltűntből és 5 sebesültből és 1 halottból állt. A magyarok, - nem számítva az Alsóvadászon meglepett és elfogott 76 honvédet - szintén nem veszíthettek többet.

December 29-ét az osztrák hadak Szikszón töltötték, 30-án éjjel fél kettőkor megkezdték a visszavonulást, s egy huzamban Forróig mentek, innen délelőtt 10 órakor a Pergen-dandár a Hernád bal partjára átkelve Ruszkára, Deym pedig Hidasnémetibe húzódott vissza. Schlick főhadiszállását egy kis lovas különítmény által védve, Göncön ütötte fel. A következő napon a csapatok pihenőt tartottak, 1849. január 1-én pedig Kassán egyesült a hadtest mindhárom dandárja. A csapatok napi menetteljesítménye már csak azért is figyelemreméltó, mivel a több mint 30 km-es menetet az ismert hernád-völgyi dermesztő szélben hajtották végre. Több törzs- és főtiszt, valamint zászlóaljanként 70–80 ember lefagyott végtagokkal érkezett Kassára, hol a kórházak teljesen megteltek a menetelő honvédekkel.

A Szikszó határában zajló ütközet jelentőségét az adja, hogy sikerült megállítani az osztrákok északi előrenyomulását, bár később az üldöző csapatok Kassánál vereséget szenvedtek, a csata jelentősége így is óriási.

Hajdúk a Hernád-völgyében

Hajdúk

 

Hajdú telepek

A hajdúk eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak. Nevük valószínűsíthetően a hajtó vagy hajdó szavakból eredeztethető. Feladatuk volt a csorda őrzése, ami időnként fegyveres fellépést is igényelt, mivel meg kellett védeni a jószágot a rablóktól vagy a ragadozó állatoktól. A vágásra érett marhát Ausztriába, Dél-Németországba, és Észak-Itáliába terelték, ahol jó pénzért eladták. A török hódoltság idején ez volt a Magyar Királyság bevételének legnagyobb forrása. A török háborúk idején a fegyverforgatásban jártas marhapásztorokat szívesen fogadták fel katonai feladatok ellátására. A hozzájuk csatlakozó kisnemesekkel, végvári katonákkal és szökött jobbágyokkal egy új, fegyveres társadalmi réteg alakult ki. A tizenöt éves háború alatt jelentősen megnőtt a létszámuk.

Hajú

A hajdúk egyes letelepítetlen csoportjai 1606-ban- a Bocskai féle letelepítést követően- a hét hajdúváros környékén gyülekeztek, annak reményében, hogy őket is letelepíti a fejedelem. Bocskai halálával azonban új pártfogót kellett keresniük. A Henád-Sajó melléki hajdúk már 1608. április 19-én Homonnai Drugeth Bálinttal kötött egyezségükben segítséget ígértek a fejedelmi cím megszerzéséhez, cserébe pedig azt kívánták, hogy Hernádnémetiben, Szerencsen, Bőcsön, Kesznyétenben a lovasok, Gesztelyben és néhány szomszédos helyen a gyalogosok telepedhessenek le. Drugethből nem lett fejedelem, így a letelepítés is elmaradt, azonban a hajdúk már nem álltak tovább, hanem megmaradtak a kiszemelt helyeken, a megcsappant lakosságú falvakban, ahol gondosan vigyáztak a korábban kivívott kiváltságaikra. Ezen kedvezmények miatt a lakosság többi részével viszonyuk nem volt felhőtlen.

A XVII. század közepére már a következő településeken éltek kiváltsággal a hajdúk: Ónod, Palkonya, Monok, Megyaszó, Szerencs, Bekecs, Gesztely, Hernádnémeti, Bőcs, Luc, Hídvég, Kesznyéten, Emőd, Szederkény, Tarcal, Szikszó, Sajószentpéter, Tállya, Mád, Sárospatak, Szada, Girincs, Harkány, Köröm, Alsódobsza, Balsa, Dob, Dada, Lök, Zombor.

Hajdú telepek

A hajdúkat a kiváltságaik miatt nem igen kedvelte a nemesség. Forgách Zsigmond  és Dóczy András felsőmagyarországi királyi biztosok kíméletlen hajszát indítottak ellenük. „Nem, hogy abban a jószágban maradhattunk volna, melyet az ország adot, de saját jószágunkban sem maradhattunk” panaszolják a hajdúk. Forgách és Dóczy parancsot adott a tokaji és kállói végvár tisztjeinek, hogy mindenütt „kergessenek, fosszanak és öljenek bennünket, úgy, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellett mennünk…” Az ehhez hasonló üldözés vezetett az 1607-1608-as hajdúfelkeléshez. Mintegy 20 ezer hajdú vett rajta részt. Debrecenből Tokaj, Szerencs, és Megyaszó érintésével Szikszó mezővárosában ütöttek tábort. A hajdúk vezére Nagy András lett. A nemesi had nem mert megütközni velük, s az Ináncsra átvonult hajdúkkal tárgyalásba kezdtek, melynek eredménye 50 napos fegyverszünet lett. A hajdúk többnyire Megyaszó, Szikszó, Szerencs Tokaj és Tiszalök térségében táboroztak. Homonnay a király nevében 1608. ápr. 19-én Szikszón egyezségre lépet a hajdúkkal és a zsoldjába szegődők letelepedési helyéül Bőcsöt, Kesznyétent, Gesztelyt, Hernádnémetit, Szerencset és a környező falvakat jelölte meg.

Harangok-helye

XVII. századi katonák

Szirmay Antal, Történeti jegyzetek Zemplén vármegyéről című latin nyelvű munkájában olvashatjuk, hogy 1634-ben, mikor Rákóczi György és Bethlen István Erdély birtoklásáért "huzalkodtak", Rákóczi, hogy megnyerje magának a hernádnémetieket, felruházta a települést a colonocalis obligationis loco-val, azaz a „szállásbeli kötelezettség" kiváltságával. Minden telek egy jól felfegyverzett lovast, a házas zsellér pedig egy jól felszerelt gyalogost tartozik kiállítani „a harcmezőre, annyiszor, ahányszor úgy hozza magával a parancs, és ha figyelmük harangkongatással felhívatik az ellenséges csapatok közeledésére. Mely végből mind a megneveztük, mind más arra alkalmas helyeken, Lúc és Kesznyéten körül, jó magas, fából készült őrtornyok állíttattak, mindenikben ércharang-nyelvvel, hogy a betört ellenség közeledtét a szerencsieknek jelezzék, valamint a Rákóczi-javak felprédálását meggátolják. S ettől kezdve az az egész tartomány még ma is Harangod, vagyis Harangok helye.”

Hernádnémeti kálváriája

A környék három nagyközsége Hernádnémeti, Hidvég és Gesztely mivel legtöbbször saját vitézségükre voltak kénytelenek hagyatkozni és önbizalmat nyerve a hordák fölötti gyakori fölényük miatt, lassan maguknak kezdték követelni azokat a jogokat, melyeket a szabad hajdúk élveznek: a dézsmát megtagadták, a "paraszti terheket" viselni nem akarták, a máshonnét menekülő jobbágyoknak menedéket adtak. Mintegy "kezdték magukat bizonyos elkülönözött szabad államnak mutatni az országban". A három községnek közös hadnagya volt, ki Hernádnémetiben székelt.

A vármegye joghatóságát megtagadták, a fő emberek intézkedéseit nem tartották be, sőt behódoltak a töröknek. Ezért a renitenciáért a soproni országgyűlés 1635-ben megrendszabályozta őket, és a közterhek viselésére ismét köteleztettek, s ismét jobbágyfaluvá kívánta süllyeszteni. Válaszul a falu az egri törököktől kér segítséget, azzal a kikötéssel, hogy nem esik bántódásuk. A törökök a hívásra jöttek is, de a kikötést figyelmen kívül hagyva elsősorban e három hajdúhelységet foglalták el a szomszédos környékkel együtt, azon a címen, hogy védelmük alá veszik. Hernádnémeti adóját "felverte, deli ifjait keresztény raboknak elvitte". A németiek szerették volna már visszacsinálni a dolgot, és a török ezt megneszelve, 1637-ben az egész vidéket felperzselte.

Törökök foglyokat és állatokat hajtanak

Ebből az időből való a következő tanúvallomás, melyet "becsületes jobbágy Miklós, Báthory Zsófiának jobbágybírája tett: „Tudom, hogy Hernádnémetiből való Kovács István nevű hajdúnak fiát elvitte a török, kit 100 forintokért ki akartunk váltani, de nem tudván megalkudni vele, odamaradt. Hogy utoljára megegyeztünk 75 frt-ban alkudtunk, 25 itce vajban, 25 kiló árpában és egy dézsma turóban. Ebben két esztendeig tartott meg, annak utána esztendőnkint mind föllebb föllebb verte, mostan immár másfélszáz török frt-ra verte, 30 kila árpát, 30 itce vajat, két dézsa turót".

1647-ben a pozsonyi országgyűlés ismét foglalkozik a község makacsságával, és erélyesen felszólítják a közterhek újbóli viselésére. A törököt a királyi seregek visszaszorítják ismét Eger környékére. A korábbi  hűtlensége miatt, hatalmas sarcot róttak ki a településre, és nagyszámú katonát szállásoltak el a községben. Kemény János erdélyi fejedelem és I. Lipót magyar király a török elleni közös hadjárata alkalmával a "németekmya" egyik levelükben siralmasan panaszkodtak:

Kemény János

"Az egész Nemes Vármegyének zempliny városában nekünk jóakaro Urainknak adassék. Az Ur Isten minden lelki és testijovaival algya es latogassa nagysagtokat, s ti kegyelmeteket. Mi okon kelletek Nagysagtokat s tikegyelmeteket meg találnunk, Szolga Bíro uram jelente, hogy az nemes vármegyének Zemplinyben Gyülese leszen, aztis jelente, hogy szomoru karvallasunkat irnok meg az Nemes vármegyére, az melyeket valallottunk az Nemetekmya. Mi Nagyságtokatnak, s ti kegyelmeteknek azt irhaczuk jo Lelkünk ismereti szerint, hogy mikor az elmult esztendűkben felvertenek bennünköt vallattunk tizen öt ezer forint erö karokat, mert csak lovainakot is különbnel különbet vitetek el töbeket száznál, hogy másodszor hozzánk beszalitottak az Nemeteket az meljeket Onodba vittetek akoris jo Lelkünk ismereti szerint is vallottunk ket szaz talér Karokat, mi egy szoval azt irhaczuk Nagysaghtoknak s ti Kegyelmeteknek, hogy teljesegel el untuk, s teljessegel majdon el is fogyatnak bennünköt, ha az Nemes Var Megye nem Provideal felöllunk Isten minden joknak igazgatasara s veghben vitelire vezerelje Nagysagh tokat s ti Kegyelmeteket Kivanyunk szegény varosül.

Ezek után Isten tarca es eltesse jo egessegben Nagysagh tokat s ti Kegyelmeteket.

Datum in Hernad Nemtei anno 1662, die 3 Xbris

Nagysagh toknak s ti Kegyelmeteknek szeginy alazatos szolgai Közön szegessen az Hornad Nemetijek".

Bocskai oldalán

Bocskai István

Bocskai István Felső-Tisza-vidéki birtokos, a törökellenes párt vezetője 1604-ben visszakapta elkobzott birtokait Rudolf császártól, s megszakította együttműködési tárgyalásait a törökkel. Bethlen Gábor, a törökországi emigránsok vezetője Habsburg-ellenségbe sodorta Bocskait, aki felkelést szervezett, ami 1604. október elején Belgiojoso császári főkapitány tudomására jutott, aki ezért Bocskai birtokaira tört. 1604. október 14-15-e éjjelén az osztrák seregben szolgáló hajdúkat Bocskainak sikerült maga mellé állítania, s Álmosd és Diószeg között legyőzték a császári csapatokat. Ezzel elkezdődött a Habsburg-uralom elleni Bocskai-szabadságharc. amelyhez a hajdúk és jobbágyok, az elégedetlen városi polgárság, köznemesség s a főnemesség egy része is csatlakozott. Göncről hívja hadba Magyarország és Isten egyházai védelmére a kassaiakat 1604. október 28-án Bocskai vezére, Lippai Balázs, „a magyar keresztény vitézlő rendek főkapitánya". Lippai összegyűlt seregével arra törekszik november elején, hogy megtisztítsa a vidéket a császári katonáktól. „A hajdúk Tállya, Szántó és Gönc körül sok németet levágtak, amellett fosztogatnak is, és nagy rémülést okoznak" - olvashatjuk egy Kassán 1604. november 8-án kelt levélben. November 30-án parancsba adja  „Bocskai Gönczre szállá táborban az hajdúság mellé gyülekezék". Nemcsak a hajdúk erősítik azonban: csatlakoznak hozzá Abaúj, Torna és Zemplén rendjei is. A három megye rendjeinek hadba állása jelzi azt az általános elégedetlenséget, amelyet a császári katonák fosztogatásai, önkényeskedései váltottak ki.  Az erdélyi rendek 1605. február 2-án fejedelmükké választották Bocskait, aki azonban nem Gyulafehérváron, hanem Kassán rendezte be udvarát.

Gyalogos és lovas hajdú vitéz

Boskai halálát követően a hajdúság egy része szikszónál gyülekezett. Arról panaszkodtak, hogy Dóczy András és Forgách Zsigmond felsőmagyarországi királyi biztos parancsba adta, hogy mindenütt „kergessenek, fosszanak és öljenek bennünket, és úgy annyira, hogy még az prédikációra is fegyverrel kellett mennünk”. 1607 tavaszán egyes hajdú csapatok megpróbáltak letelepedni a „maguk szakállára”. Orlé Miklós 1607 április 18-án Putnokon kelt leveléből értesülhetünk róla, hogy Tarjáni Demeter hada szikszóra, egy másik had Gesztelybe szállt. Már szántottak, vetettek, házakat építettek fogadkozva, hogy fejük fennálltáig szolgálják a királyt és az országot. Hiába üzent nekik az egri pasa, hogy költözzenek el szikszóról, azt üzenték vissza neki, hogy hamarabb kimegy ő Egerből, „mert a hajdúk a hatalmas római császár hívei, és senkinek semmi kárt nem tesznek.”

De a császári udvar célja a szabad hajdúk jobbágysorba süllyesztése volt. A Nagy András vezette hajdúfelkelés Debrecen környékéről indult ki. Egyik csoportja Diószegen keresztül Szikszó felé indult. Ináncson sikertelen béketárgyalásokat folytatnak, majd végül Báthori Gábor fejedelemnek sikerült megbékíteni a hajdúkat.

Az 1670/80-as években az egykori hajdútelepek jobbágysorba süllyedtek, a lakosok száma elapadt. Egyes települések kieszközölték, hogy taksa ellenében megmaradjanak kiváltságaik, ne tartozzanak paraszti szolgálattal. Így lett taksás hely Megyaszó, Lúc, Bőcs, Szerencs, Ónod.