Az 1552. december 29-i gönci gyűlés és előzményei, a részleges szikszói országgyűlések

Az adakozó, illetve vonakodó megyék

Magyar hadi viselet a XVI. században

Eger sikeres védelme után 1552. december 29-én a nyolc megye (Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén) Göncön gyűlésezett. Itt elhatározták, hogy Eger várába saját költségükön 200 lovast küldenek Bebek György kapitánysága alatt, fejenként 3 forint 20 dénár havi zsolddal. A kapitány fizetése 220 forint. Fülekre 100 lovast küldenek, kapitányuk 50 forintot kap. Ezenkívül Egerbe Perényi Gábor 60, Serédy György 50, Báthori György 50, Beniczky Péter 50, Dobó Ferenc és Domokos 25, Büdy Mihály 20 lovas küldését ígérte. Ezenkívül elhatározták Eger és Fülek megerősítését is.

De nem mindig voltak a megyék, és annak földesurai ilyen adakozóak. Az egri vár diadalát megelőzően az oszmán csapatok sorra foglalták el az ország erődjeit, s immár vészesen közeledtek Eger felé. A vár akkori kapitánya Dobó István – a királytól kieszközölt levelekkel – 1552. 07. 09-én Szikszón hívta össze Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén megyék rendjeit, hogy katonai segítséget kérjen tőlük a vár védelméhez. 

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

„Igen kevesen az várban volnának

 Helyhöz képöst, mert nagysága az várnak.

 Az vármegyék várasában Szikszónak

Győlést tőnek, hogy arról szóllanának.”

  A gyűlésre Mekcsey Istvánt küldte, aki mint Tinódi írja:

"Inté őket, segítésre gondolnának", 

Ha békével honn lenni akarának.”

  De a nemesség nem csupán megtagadta a segítséget, hanem még gúnyos szavakkal is kritizálta Mekcseyt:

„Vártartásra, ha elegek nem voltatok,

Mire egri tisztetekben ti maradtok?

Azért ha az koncával jóllaktatok,

Az levét es reá megigyátok.”

 

A budai pasa újabb nógrádi és honti hódításainak következtében még jobban felerősödött a veszély, így a második 1552. 07. 18-án megtartott gyűlés már valamelyest eredményt hozott. Dobó most nem Mekcseyt, hanem Dormán Kristóf heves megyei alispánt és Dersy Ferencet küldte a részleges országgyűlésre. A nyolc vármegye (Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén) nemessége elhatározta, hogy a jobbágyaikat fogják katonai szolgálatra kényszeríteni. A határozat szerint a jobbágyság felének kellett fegyverbe kelnie. A szikszóhoz közelebb lakóknak július 27-re, a távolabb lakóknak 31-re Szikszóra kellett gyűlnie katonai szemlére. A nagyobb hajlandóság elérésére a földesurak megígérték, hogy minden jobbágyuknak elengedik a kilencedük 1/3-ad részét. A költségeket a jövő évi adórészletből akarták levonni, az Egerbe küldött felkelők zsoldját Dobó előlegbe adta nekik. A szikszói gyűlésen Werner György kamarai tanácsos is jelen volt, aki késznek mutatkozott a kezelése alatt álló királyi jövedelmekből a táborozás költségeihez hozzájárulni. Arról, hogy adott-e, vagy sem, nincs információnk.

Eger vára 1552-ben

 A részleges gyűlés követeket küldött az alsó-magyarországi bányavárosokhoz (Lipcse, Besztercebánya, Zólyom, Selmecbánya, Léva, stb.), hogy 1000, illetve 500 katonát állítsanak ki, ágyút, lőszert, lovakat küldjenek. Bebek Ferenc és Perényi Gábor főurak 4-4, Serédy Benedek pedig egy ágyút ajánlottak fel a hadjáratra saját vagyonukból.

Dobó nyolc vármegyétől 500 katonát kért, de csak hat vármegyétől kapott kétszáznyolcvanöt főt. Borsod, Bolyky Tamás vezetésével 50 gyalogost, Abaúj Choron Farkas vezetésével 50 gyalogost, Gömör, Kis Antal Péter parancsnoksága alatt 50 gyalogost, Sáros, Bor Mihály vezérletével 76 főt, Szepes, Szenczi Márton zászlaja alatt 40 főt, Ung megye Szalacskay György és Nagy Imre vezérletével 18 gyalogost küldött. Ilyen körülmények között várták a hős védők Egerben a török közeledtét.

  

168 éve történt Szikszónál (1848. december 28.)

Honvédeink dicső helytállása

 

Téli hadjárat

1848. december végén kassai időzése alatt Schlick arról értesült, hogy a magyar kormány Miskolc táján erős tábort gyűjtött össze s annak élére Mészáros hadügyminisztert állította.

Ily körülmények között Schlick december 26-án 4 zászlóalj, 4 lovas század és 18 löveg indult el Miskolc felé, melyből aznap 3 zászlóalj, 2 lovas század és 2 üteg Pergen tábornok alatt Hidas-Németiig, 1 zászlóalj, 1 lovas század és 1 üteg pedig Deym tábornok alatt Enyickéig jutott előre. Kassán Fiedler tábornok alatt 2 zászlóalj, 2 lovas század és 4 löveg, Eperjesen pedig Kiesewetter őrnagy alatt a Nugent zászlóalj, 2 Koudelka század, 2 hatfontos löveg és 1/2 röppentyű üteg maradt vissza.

December 27-én a Pergen-dandár Forróig, a Deym-dandár Alsó-Novajig folytatta előnyomulását; Forró előtt Rembowszky alatt a lengyel légió 3 százada, 1 század Koburg huszárral és 2 ágyúval foglalt állást, míg a helység délnyugati kijáratát egy szakasz huszár tartotta megszállva. Ezek, a szikszói magyar tábor előcsapatait képező osztagok, mihelyt az ellenség láthatóvá lett, a legcsekélyebb ellenállás kifejtése nélkül visszavonultak.

Mészáros hadteste december vége felé mintegy 14.000 gyalogosból és 1500 lovasból állt.

Mészáros újjászervezett hadával a kassai út közvetlen biztosítása céljából Miskolctól Szikszóig nyomult előre. December 28-án pedig az ellenség közeledésének hírére Szikszót hátrahagyva, az attól délre fekvő hegyeken kiszemelt hadállásba vonult s ott következőleg helyezkedett el: A balszárny Rembowszky őrnagy alatt, a 17. honvéd zászlóalj, 3 század lengyel légionárius, 2 század egri vadász, 1 század Hunyadi-huszár és 1 hatlövegű hatfontos üteg. A Szikszótól nyugatra fekvő Frankhegy erdős lejtőjén; középhad Pulszky alezredes alatt, a 26. és 42. honvéd zászlóalj, 5 század borsodi önkéntes és 1 nyolclövegű háromfontos üteg.  A Szikszó hegyen, a műút mindkét oldalán; jobbszárny Bobory őrnagy alatt, 2 század Lehel-, 1 század Koburg-huszár, 1–1 háromlövegű hatfontos gyalog- és lovas üteg a Bársonyos patakra támaszkodva. Tartalék gyanánt a Szikszó hegy déli lejtőjén, az országút mentén a 43. honvéd zászlóalj, 8 század hevesi lovas nemzetőr és 1 háromfontos fél üteg állott fel. A harcfelállítás eszerint a kassai utat hegyes szögben metszette s balszárnya jól előre volt tolva, míg a jobbszárny erősen hátrahúzatott.

Az ütközet ábrázolása

Schlick abban a hiszemben, hogy már Aszaló és Szikszó között kerül összeütközésre a dolog, a Deym-dandárt Mészáros arcvonalának foglalkoztatására, a Pergen-dandárt pedig igen helyesen a Szikszótól északra fekvő magaslatokra, az ellenség balszárnyának megkerülésére rendelte ki. Ámde az utóbb említett dandár csupán Aszalónál bukkant egy hátvédül visszahagyott ellenséges gyalog félszázadra, mely azonnal foglyul ejtetett. Szikszón ellenben, Pergen legnagyobb ámulatára, híre sem volt az ellenségnek, minek folytán Schlick az elszállásolására adott parancsot. Eközben érkezik a jelentés, hogy Mészáros egész hadával a Szikszó hegyen csatakészen áll, minek folytán Schlick, hogy a magyarok esetleges támadását megelőzze, az előnyomulás folytatására ad parancsot.

Mihelyt a Deym-dandár a magyar ütegek lőtávolságába ért, Mészáros tüzérségének parancsot adott a tüzelés megkezdésére, huszárságát pedig a Hernád völgyében támadásra rendelte előre. Utóbbival szemben az osztrák lovasság is mihamar harchoz fejlődött, komolyabb összeütközésre azonban nem került a dolog, mivel a huszárjaink az ellenséges tüzérség néhány jól célzott lövése által jobbnak látták magukat az ellenséges tűz körletéből kivonni. Ez alatt Pergennek sikerült a magaslatra feljutni, honnan a magyarok szívósabb ellenállás kifejtése nélkül kezdtek hátrálni. Ezt látván a közép és jobb szárny, a tisztek, de különösen Mészáros bátorító szavai dacára, szintén hátrálni kezdtek s ezzel az ütközet sorsa el volt döntve. A visszavonulás elég jó rendben történt, miután az osztrákok nem üldöztek.

Mészáros hadait Miskolcra, Schlick pedig a magáét, úgyis későre járván már az idő, Szikszóra vonta vissza; az előőrsszolgálatot Szikszó déli kijáratánál a 3. számú Koudelka zászlóalj (4 század) és 1/2 lovas század látta el, egyébként pedig az összes Szikszón elhelyezett csapatok készültséget tartottak.

Veszteségünk az ütközetben az Aszalónál foglyul ejtett 76 honvédet nem számítva – alig rúgott többre 30 embernél, Schlick a magáét mindössze 1 halottra, 5 sebesültre és 3 eltűntre teszi.

Szikszó egy régi grafikán

Emberi és anyagi veszteségek a török korban

"Akiket elfoghattak rabságra hurcolták..."

A császári zsoldosok, a török rajtaütések, majd a falvak hódoltatása óriási emberi és anyagi veszteségekkel járt. Hiába kötötték egymás után a különböző békéket, azok ideje alatt sem volt nyugodalma szegény lakosoknak.

Törökök foglyokat hajtanak, háttérben égő település

Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke sem jelentett megnyugvást a lakosságnak. A béke csak az ágyúval történő várostromokat tiltja meg. A portyákat, fosztogatásokat ezután is megengedi, azokat nem tekinti békeszegésének. Musztafa budai pasa 1570 január 23-i levelében érzékletesen fogalmazza meg, hogy „szüneti nincsen az nagy csatázásnak, utállásnak és leshányásnak”. Eszterházy Miklós nádor pedig így jellemezte a török „békét”: „Első a lopás módja. A várából kijövő török orozva támadja meg az itt-ott védtelenül talált magyart, s különösen a nőket és gyermekeket viszi rabul. A másik mód, hogy nagyobb csapatokban dobbal, zászlóval törvén ki…széltében rabolnak, égetnek s foglyul hajtják el a népet. Harmadik mód, hogy a falukra fenyegetőző leveleket és üzeneteket küldenek, s a rémült nép (ki tudta, hogy a török legalább e résben szavatartó), így kényszeríttetik adófizetésre.”

Az 1642-es békealkudozások során Zemplénben a török megölt 26 embert, elhajtott kétezer marhát, a rabok váltsága 900 forint volt. Borsodban 10 falut hódoltatott, 298 rabot vittek el, 117 embert ölt meg, csaknem tízezer marhát hajtott el, 665 forintot kellett fizetni adóba, a rabok megváltása kb. 1000 forint volt, a kár felbecsülhetetlen. Abaújban 48 falut hódoltattak meg, 349 főt rabságba vittek, 291 embert megöltek, kb. hatezer marhát hajtottak el.

Az emberi veszteség óriási volt. Egyeseket lemészároltak, másokat rabláncra fűzve hurcoltak el. Sokan még a török érkezése előtt elmenekültek, elbujdostak, majd a veszély elmúltával lassan visszatértek otthonaikba. 1567-ben Hasszán temesvári pasa, Tokajt és Szerencset felégeti, majd végigdúlja Harangodot. Megyaszón a korábbi 460 főnyi lakosból még három év múlva is csak 17 zsellérsorban lévő jobbágyot tudnak összeírni két lakott telken. 1571-ben azonban már 56 jobbágycsaládfőt írtak össze. A törökök 1567-ben Hasszán bég vezetésével rátörtek Ináncsra. Lakói a templom körüli temetőben védekeztek. Nagy részüket leölték, sokukat elhurcoltak. Felsődobszán 1427-ben 22 jobbágyportát írtak össze, mely 1565-re 3 és félre csökkent. 1641-ben meghódolt, majd csaknem elnéptelenedett. 1648-ban csupán ¼ porta volt lakott.

Janicsár keresztény foglyokat hurcol el

 Az 1599. évi Zemplén megyei jobbágyház összeíráskor a jobbágy családfők számát tüntették fel.  Rákóczi Zsigmondnak 66 jobbágya volt Megyaszón. Még ugyanebben az évben aratás előtt a török végigdúlta a vidéket. 1599. július 25-én új összeírás készült, melyből jól szembetűnik micsoda pusztítást vittek végbe a törökök. Csak a Rákóczi birtokról 48 jobbágy családfő veszett oda, menekült el s addigra nem tért vissza. Pedig a támadás nem volt váratlan, hiszen az ónodi várból még idejében érkezett figyelmeztetés. A rákóczi birtoknak ez a veszteség 73 %-ot jelentett. Az élet azonban nem állt meg, s jövőre már 46 jobbágyporta volt lakott. Megyaszó először 1605-ban hódolt be a töröknek. 1606-ban viszont már a királyi területhez tartozott, mely önbizalmát annyira megnövelte, hogy az 1660-as évek elején már ajándékot is elfelejtett küldeni az egri pasának. Jött is a török büntető hadjárat, minek következtében a híres megyaszói ménest is elhajtották. Az esetről Miklós György felsőmegyaszói lakos így vallott: „… Tudom hogy egyszer a török az ménesünket elhajtotta, azt is tudom, hogy izengetett reánk és fenyegetőzik is de ezóráig még meg nem hódóltunk neki.” 1635-ben egy portyázó csapat rabolta ki Nagykinizst, Halmajjal és Baksával együtt. Halmajról 15 embert hajtottak el rabnak. Továbbá elvittek 200 lovat, ökröt, tehenet és „harmadfél aszat” juhot.  A szentistvánbaksai Lőrinc Deák és Balogh Gergely főbíró elmondása alapján a török „három embereket 4 eökröket, juhokat kb. 200.” –at vitt el zsákmányként. A halmaji Fodor András és Gomba Péter aszalóra menekültek a török elől. Ők ugyan megúszták a rabláncot, de Halmajról hét embert vittek el, és mintegy 100 lovat, ökröt, tehenet hajtottak el.

Törökök szekérnyi levágott fejekkel

Lukács Illés, Tóth György, Antal Mihály, Csür András 60 esztendős alsógagyi jobbágyok 1641-ben arról tesznek tanúvallomást, hogy „1640-ben a törökök megrohanták a falut. A templomba menekült gyermekekre, asszonyokra rágyújtották az épületet. Sokan kisded gyermekeikkel együtt bennégtek. Akiket elfoghattak rabságra hurcolták. A falut teljesen feldúlták.” Baktakék rajtaütésekor a törökök 53 házat gyújtottak fel.

1641-ben készült összeírásban Pap Márton geszti bíró a következőképpen val: „…Alsódobszát is nyilván tudom, hogy elrablotta az török, azolta ugyan pusztán is állanak.”

1649. november 25-én Szirmay Péter zempléni alispán Garay Ferenc szolgabíróval, és annak segédeivel, Szerdahelyi Pállal és Csányi Györggyel a nádor parancsára vizsgálatot tartottak a törökök pusztításaival kapcsolatban. Zemplén megye tisztikara - „a törököktől való félelem miatt a hely színére bátorságosan ki nem mehetvén" -, Szerencs városába invitálták a környező települések lakóit vallomástételre. Az alsódobszai események kapcsán három tanút hallgattak ki.

„1. Első tanú Major Demeter, Nagyságos Ibrányi Ferenc jobbágya, kb. 70 éves letett hite után vallja.

Az 1630. esztendő után tudja, hogy az ő falujukat kétszer rablotta meg az Török. Az első rabláskor vitt el 15 személyt, melyek közül még 7 személyek oda vannak. Az Prédicátornak 1 fia, 2 leányaival oda vagyon. Másodszor, hogy megrablott bennünket, egyet közülünk levágott, melyeket nem állhatván el, úgy hagytuk pusztán az Falut, mely mind ez óráig pusztán vagyon. Most is fenyeget bennünket.

2. Második tanú Thorda Gáspár, Nemzetes Lánczi Uram Özvegyének jobbágya, kb. 40 éves, letett hite után vallja, hogy ó csak 11 személyre emlékezik, hogy vitt volna el az Török.

3. Harmadik tanú Marcza Márton özvegye, meghiteltetvén vallja, tudja azt, hogy Dobszát az Török elrablotta, mert őtet is negyed magával vitte volt el az Török, de még mostan is 4 gyermeke oda vagyon, magát az Úr Isten sarc nélkül szabadította meg.”

Felső-Megyaszóról gróf Rákóczi László jobbágyai, Miklós Gergely és Pásztor János jelentkeztek tanúnak. A török „gyakran izenget ránk" - mondották -, a „ménesüket is elhajtotta", de ők még nem hódoltak. A törökök Felsődobszát 1635-ben pusztította el. Szegedi Gergely debreceni református pap, „A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásról” című művében így írja le a kegyetlenkedéseket:

Törökök kegyetlenkedései

„Ruhájokat róluk éktelenül levonják

Az szegény rabokat mezítelenül hagyják

Mint egy sereg csordát, az tatár ostorral

Előttök hajdogálják.

Éhségnek miatta mind elszakadozának,

A szomjúság miatt nagy sokan meghalának,

Az vad lovak hátán nagy sok gyenge szüzek

Halálra bágyadának.”

Sokszor a falvak időben értesültek a közeledő veszélyről, így még el tudtak menekülni egy biztonságosabb helyre. 1556 augusztusában, mikor a török had „Gencet, Tekibánát mind elégette, rablatta” a hidasnémetiek nagy része Kassára menekült.

A folytonos háborúskodás és a beszállásolt katonaság kegyetlenkedései miatt óriási pusztulás érte a településeket. I. Ferdinánd és Szapolyai közötti háborúban örökös táborjárás volt Garadna, melynek javait Kaczianer hadai élték fel. A török elleni harcok katonasága sok kárt okozott. Garadna kára 1591-ben 200 forint.  Elkeseredetten panaszkodtak Kassa városának: „eluntuk volna az sok kóborló hadat, mind németeket s mind penigglen katonákat…ő felségétől Maximilián-tól szerezzen egy oltallom levelet, mely mellett tudjuk megmerednunk, mert bizony szintén el kell fogyatkoznunk a sok hatalmasok miatt.” Az oltalom levelet ugyan megkapták, de kevés hasznuk volt belőle: „…az bolgna kapitány elvette s ételt, italt mindennap adtunk, szerte tartottuk, semmiképpen kedvét nem találtuk, hanem szerte veret bennünket mind férfiát, mind peniglen asszonyi állatot.”

 1681-ben Suhajda kuruc vezér hadai szálljak meg Göncöt, akiket 1682-ben verik ki a császáriak. 1683 nyarán ismét Thököly hadai élik fel a település javait. Jól érzékelteti a pusztulás mértékét, hogy a városnak a Csákyak tulajdonában lévő része korábban 15 964 forintot, 1687-ben már csak ötszáz forintot ért. „A mi elpusztult és elrongyolódott szegény városunknak siralmas állapottya és lakosaink számának igen megapadása, úgy annyira hogy akar ki is ha elnézi harmad részében ez házaknak alig tartózkodnak lakosok" - jellemzi helyzetüket az a kérelmező levél, amelyet a gönciek a szepesi kamarához intéztek adójuk elengedése érdekében. Gönc lakossága többnyire elszéledt, aki a városban maradt kolduló levelet váltott, mely levelekről a város jegyzőkönyveiben olvashatunk.

1687-ben a hűtlenség bűnébe esett néhai Szepessy Pál ongai jószágainak összeírása és felbecsülése az adott állapotban így festett: „Onga helységben, amelynek romjait most a szél járja át, volt egy jó állapotban lévő nemesi udvarház gyümölcstermő kertekkel; ennek

Az ónodi vár romjai anno

puszta telkét becsüljük 50 forintra. ... Az elpusztult teljes jobbágyhelyek 75 forintot. A taxás (nemeseket) és a szabadosokat, mivel ténylegesen nincsenek, nem becsültük fel. A vám elpusztult.”

1688. április 7.-én, a török csapatok Ónod várát annyira felégették, hogy csak a puszta helye maradt. Ekkor Bőcs is elpusztult. A településen csak a templom, a malom és két ház maradt meg, s csupán 1689-ben kezdett újra benépesülni.